A kuncsaft (kundschaft, kundsaft) idegen eredetű szó, vevőt, rendelőt, üzletfelet jelent. Nekem ilyen feleim nemigen voltak, mivel nem foglalkoztam sem üzleteléssel, sem kereskedéssel. Hogy akkor mégis miért szerepel ez egy naplótöredék címében, az írás vége felé majd kiderül.
1997-től nyugdíjazásomig a Palásthy Pál Magyar Tannyelvű Egyházi Iskolában oktattam magyart és angolt, illetve nem kötelező tantárgyként egy ideig néprajzot (helyismeretet) is. Én Paláston is feltaláltam magam. A falu múltját némileg már ideérkezésem előtt ismertem, hiszen nagyon sokszor kutattam itt. Tudtam, milyen szellemi értékeket, néprajzi kincseket rejteget a település múltja. Mondanom sem kell, hogy ennek feltárásába nyomban bekapcsolódtam, gyűjtéseimet-kutatásaimat szabad időmben folytattam. Ezen kívül segítettem a helyi múzeum gyűjteményének rendezésében, egy-egy falunapi program szakmai kivitelezésében.
2002-ben az Egyházközség támogatásával a Honismereti Kiskönyvtár sorozatban Komáromban megjelentettük a Palást. Egyházi emlékek című munkámat, majd a helyi önkormányzat megbízásából ugyanitt a Palást. Falu a nyelvhatáron című kis füzet is napvilágot látott.
Közben néhány önálló tanulmányt is közzétettem a falu népi vallásosságáról, az itt működő társulatokról és egyesületekről, a szakrális tárgyakról. Ezek egy része megtalálható az Ó, szép piros hajnal című kötetemben is (Pozsony, 2005).
Eme munkálatok és előtanulmányok után hozzáfogtam a Fénykép és paraszti kultúra (Egy nyelvhatár menti közösség néprajzi-fotoantropológiai vizsgálata) című terjedelmesebb munka elkészítéséhez. A kutatáshoz és a kiadáshoz sikerült a komáromi KT Kiadóval támogatást szereznünk, a kiadvány így az önkormányzatnak, illetve a településnek nem került pénzébe. Sajnos, közben az igazgató, Szénássy Árpád elhunyt, és mivel a kézirat már készen volt, 2006-ban gyorsan megjelentették a kötetet. Ennek aztán voltak némi szépséghibái is: a végleges korrektúrához nem juthattam hozzá, s így több, főleg gépelési hiba benne maradt a kötetben. Ez persze a kiadvány szakmai és tartalmi értékeit nem csorbítja. Különben is kinyomtattam egy hibajegyzéket, amit a kiadó által frissen forgalmazott kötetekbe beragasztottam.
Persze, így is voltak bírálóim elegen, közülük kiemelkedett egy-két helyi hangadó, akik főleg az apró hibákat (házszám-, születési dátum-, névelírás) nehezményezték.
Ugyanakkor nem szóltak a kiadvány pozitívumairól: a több száz fotó elkészítéséről, illetve összegyűjtéséről, azok rendszerezéséről, biográfiai adatainak kikutatásáról, az irodalmi és recens forrásokról.
Vigasztalt e helyett a több helyről kapott szakmai elismerés.
Például Fejős Zoltán, a Néprajzi Múzeum akkori főigazgatója kért, hogy az általa kitűnőnek tartott kötetből szíveskedjek néhány példányt az intézetnek megküldeni. Igen hasznosnak és értékesnek tartotta a munkát Tátrai Zsuzsanna, az MTA Néprajzi Intézetének főmunkatársa is.
A neves filmrendező, Palásti György pedig így írt a nekem küldött levelében a kiadványról:
„A legutóbbi palásti falunapon a polgármester úr megajándékozott a Fénykép és paraszti kultúra című új könyveddel. Nem tudom, mivel mással tudott volna ekkora örömet okozni nekem. Először átlapoztam, aztán átfutottam, majd elejétől a végéig, sorról-sorra elolvastam és el voltam ragadtatva. Kérlek, fogadd gratulációmat a kész munkáért, elismerésemet az általad készített fotókért és a sárga irigységemet azért az aprólékos, mindenre kierjedő figyelemért, amellyel végig tudtad csinálni ezt a végtelen kitartást és türelmet igénylő vállalkozást. Sok fénykép-összeállítást láttam már életemben, a Felvidékről is jó néhányat, de igen ritkán találkoztam azzal a megközelítéssel, melyet te úgy fejezel ki, hogy „fotó analízis”. A feldolgozásnak ilyen módszere – tudniillik, hogy személyes „vallomások”, fotó-illusztrációk és végül elemzések — mintegy hármas burkolatban adják az olvasó elé a témát /…/, az teljes mértékben megismerheti az eléje tárt anyagot.”
Az idézett sorok is sok mindenért kárpótoltak, s igen jó érzéssel töltöttek el, hiszen nem akárki írta ezeket, hanem a magyar filmszakma egyik kiválósága, a falu nagy mecénása.
Végül azt is el kell mondanom, hogy Palást községben is nagyon sok értelmes, segítőkész munkatársam akadt, a diákok és a felnőtt lakosok közt egyaránt. Csak jó szívvel és szép emlékekkel tudok gondolni most is például Kápka Gergő, Antalicz Anikó, Farkas Tünde, Matyó Márió és Anett, Róm Veronika diákjaimra, a Korcsog-lányokra; Blasko István volt igazgató úrra, Čišecky Dániel amatőr gyűjtőre, Hojsza Zoltánra és Hojsza Zsuzsannára, Péter Józsefre, Hegedűs Lászlónéra, Fábián Pálnéra, Farkas Lászlónéra, Flokné Pásztor Rozáliára, Kápka Juliannára és Nagy Lászlónéra, Saliga Istvánnéra és Varga Jánosra. No meg persze azokra, akiket itt nem soroltam fel, s akiktől ezért ezúton kérek elnézést.
Adatközlőim-munkatársaim gyakran felkerestek az iskolában is.
Ebédszünetekben (nem jártam az iskolai konyhára), lyukas óráim alatt, a tanítás után sokat beszélgettünk, nézegettük, értelmeztük a régi fotókat, azok utóéletét s a rajtuk látottakat. Történt egyszer, hogy éppen egy osztályozó konferencia előtt érkeztek hárman hozzám. Mivel már minden pedagógia dokumentációval kész voltam, s volt még idő a kezdésig elég, jeleztem az igazgatómnak, hogy majd szóljon, ha aktuális a dolog, az általam vezetett könyvtárban leszek.
Egyszer csak nagy robajjal nyitott ajtót, leteremtve, hogy minek hozom ide ilyenkor a „kuncsaftjaimat”. Tudhatnám, mi a program. Nagyon szégyelltem magamat a jelenlévők előtt, akik közt ott volt a hajdani idős igazgató, az egyik önkormányzati képviselő és egy hajdani tekintélyes iparos felesége.
Megjegyzem, a gyűlések sosem kezdődtek pontosan, mert hol valaki az ebédről nem jött még vissza, hol az utolsó órát nem fejezte még be, avagy nem ért vissza otthonról. De ezek nem számítottak. Ahogy az sem volt baj, hogy az egyik nyugdíjas, hetente csak egy napot oktató munkatársuk, aki még ráadásul osztályfőnök is volt, egyetlen pedagógia ülésen sem vett részt a tanév folyamán. Csak az én „kuncsaftjaim” zavarták a nyugalmat.
Innen hát a címben az idegen kifejezés. Azért én ma is becsülöm őket, és köszönöm ismét, hogy segítettek, és sokat tettek falujukért, közösségükért.
