Általános vélemény, hogy a sportnak jelentős identitásmegtartó hatása lehet, hiszen a sikerorientáltság alapvető emberi tulajdonság, így szociál- és sportpszichológiai értelemben a sportolókkal és azok sikereivel való azonosulás nemzeti büszkeséget eredményez, így visszacsatolásban a nemzeti önazonosságot is helyre teszi, vagy éppen alaposan összezavarja.
Itt, a Felvidéken sajnos utóbbiból jutott ki sokaknak. Nekem, akinek neveltetésemből adódóan sosem kellett megerősítés vagy tisztázás ilyen téren, mindig is fura volt a jégkorong-világbajnokság idején tapasztalt hurráhangulat. A magyar hoki sajnos nem volt a világelit színvonalán, így csak a szlovák menetelésre helyeződött át a súlypont. Meglepő volt, hogy mennyi itt élő magyarból vált ki meglehetősen heves érzéseket az esemény.
Bevallom, helyenként irigykedve szemléltem ezt az eufóriát, de azonosulni teljes egészében sosem tudtam vele. Nem azért, mert bármi gondom lett volna vele, csupán annyira tudtam szurkolni a szlovák nemzeti csapatnak, mint mondjuk a kanadainak. Persze könnyen lehet, hogy ez csak az én egyéni esetem, és más itteni magyarok szlovák csapattal való azonosulása természetesnek vehető, mert földrajzilag ők állnak hozzánk a legközelebb.
Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy amennyiben lesz komoly magyar részvétel is, úgy ez a súlypont áthelyeződik és ezek az emberek immár a sajátjaikat fogják előtérbe helyezni.
A gondolatmenetemet szándékosan a hokin keresztül kezdtem, ugyanis a magyar és a szlovák futball klub és válogatott szinten is nagyjából azonos színvonalon van, a többi sportnak pedig gyérebb a tömegpszichózis-keltő hatása, így tán felesleges is felhozni az utcahossznyi különbségeket vízi- és kézilabda, esetleg a vizes sportok, vagy atlétika terén.
Mindazonáltal idén minden tekintetben páratlan sporttörténeti évet tudhatunk magunk mögött (és igazából még nincs vége), hiszen idén a jéghokisaink is a legmagasabb A-kategóriás világbajnokságon szerepeltek (elnyerve az egész világ szimpátiáját), labdarúgóink az Európa-bajnokságon valósággal sziporkáztak, míg olimpikonjaink – igazolva az elvárásokat – remekül szerepeltek a riói ötkarikás játékokon, és a 12. helyen végeztek az éremtáblázaton.
Ezek alapján azt hinné az ember, hogy a fentebb felvázolt képlet minden nemzetpolitikai tételt igazol, és a sport egyetemes identitásőrző és erősítő hatása megmozgatja a magyarságot, azon belül is annak külhoni részét, esetünkben a felvidékit. Az összképet ráadásul színesíti az a komponens is, hogy a magyarországi sikerek mellett más diadalok is bírnak bizonyos magyar jelleggel.
Gondoljunk csak a szatmári női párbajtőröző aranyérmére, a délvidéki aranyérmes birkózóra, akinek magyar az édesanyja, vagy éppenséggel a „szlovák” kajaknégyes ezüstjére, melyben hárman is felvidéki magyarok – bár ez a tény mintha elveszett volna a sorok között, mind a szlovák, mind a magyar médiában…
A sorozatos rendkívüli sikerek ellenére a közösségi oldalak és az utca hangja viszont ezúttal is csak azok büszkeségétől volt hangos, akik identitásukban eddig is jobbára megingathatatlanok voltak. Ez a következtetés számomra is megdöbbentő és nehezen elfogadható volt, hiszen a nemzeti büszkeség egyik legkifejezőbb eszköze mindig is a sportsikereken keresztül volt mérhető.
Ez pedig sajnos az asszimiláció újabb lépcsőfokának tudható be, mely a fő irányvonalú teljes beolvasztás részeként az anyaországról való leválasztásban is elvitathatatlan sikereket mutat fel. Ebből pedig a politikumunk is vastagon kiveszi a részét, amikor állásainkat feladva simulunk bele a kisebbségi igénytelenség és a megfelelési kényszer béklyócsapdájába. Melyek által persze elkönyvelhetünk pár hangyabokányi részsikert, csak éppen közösségünk szempontjából teljességgel érdektelenül, ha az a totális enyészet irányába halad ezáltal…
