(Fotó: Szalai Erika/Felvidék.ma)

Tél van. Már hetek óta tartja magát a hideg, a hó sem olvadt el. A nap gyakran süt, tiszta a levegő. Szombaton kora délután kinézek erkélyemről a lakótelep apró dombocskáira, s mintha erdőben lennék, olyan nagy a csönd. Igaz, itt-ott felberreg egy-egy autó hangja, tulajdonosa nyomja a gázt, erőlteti a motort, de csak a kerekek abroncsa kopik a csúszós úttól.

Nos, én nem ezt a zajt hiányoltam, hanem a gyermekek zsibongását, sikongatását. A vidám és felszabadult futkározást, a szánkóhúzást –  hogy ki ér fel előbb a dombra – ,  az azon való siklást, hogy ki tud gyorsabban száguldani a régi ródlikhoz is hasonlító eszközön. Csakhogy a gyermekek nincsenek sehol. Illetve vannak: bent a jó meleg szobában.

Amikor 1978-ban a lakótelepünkre költöztünk, majd az azt követő években is voltak szép havas telek. De akkor a téli szünidő minden napján, máskor pedig délutánonként és hétvégeken alig fértek el a gyerekek a síelőhelyeken, a házak közti dombokon. Még egy figyelmeztető táblát is ki kellett tenni, hogy óvatosan vezessenek az autósok, mert sok erre a szánkózó-csúszkáló gyerek. Kicsit távolabb, a magasabb földhátakon a merészebbek vették birtokukba a terepet, egyesek a sítalpakat is felkötötték. Még sötétedés után, egészen este nyolcig is lehetett hallani a gyermeksereg felszabadult zsivaját. Örültek a télnek, a természet ajándékának, a teremtett világ szépségének. S most csönd van. Vajon miért?

Mert nem tudunk élni a lehetőségekkel! Aztán örvendezünk, ha az általunk választott iskola sítúrát szervez. Milyen jó is ez, mert a gyerekek elmennek itthonról, és száz egynéhány kilométer távolságban próbálják velük pár napig élveztetni a telet. S néhányuk talán még síelni is megtanul egy kicsit.

Most itt a hó, de csak nehezen mozdul egy-két gyerek.

Mert kényelmesebb bent fűtött szobában a számítógép gombjait nyomogatni, mobilozni, laptopozni, tabletozni. Sokan meg is betegedtek, mire megjött a szünet és a tél. A felfokozott karácsonyvárás, a műsorok sorozata, a vásárok, a fokozódó tobzódás kimerítette őket. Talán egy kicsit túlzott volt a ráhangolódás-ráhangoltatás, s hiányzott a lélek  elcsendesülése-várakozása. Meg aztán az is igaz, hogy a gyerekek száma is jócskán megcsappant mára.

Nem akarok most sokat nosztalgiázni, s megint visszamenni az időben, de el kell mondanom, hogy a falumban (meg a környező településeken is) az én korosztályomból senki nem volt sítúrán. Sem az alapiskolából, sem a középiskolából. De síelni majdnem mindenki megtanult, különösen a fiúk. Még a szegényebb családokból származók is. Mert sítalpakat venni ugyan nem tudtak, de házilag gyártani igen. S akkor egy óra körül már hazaértünk az iskolából. Nem volt napközi vagy klub, se kör, se egyebek. De télen naponta volt vagy három óránk arra, hogy a szabadban legyünk, hógolyózzunk, hóembert készítsünk; síeljünk vagy szánkózzunk.

Igaz, sok erre alkalmas hely volt a falu körül, az alvégen, felvégen egyaránt. Minden helynek megvolt a maga varázsa. A Dombokról vagy másfél kilométert csúszott lefelé a szánkó; a Szarkásoknál és a Zsidószőlőknél a legnagyobb sebességgel lehetett száguldani; az Öregtemetőnél síugratót is építettünk, s egészen a több száz méteres Akói árok végéig ment a sí vagy a szánkó. A Pancsúri helyen pedig az előbbiek minden kombinációját meg lehetett valósítani. S ezeken a terepeken ott volt a falu apraja-nagyja: fiúk és lányok egyaránt. És nem történt senkinek semmi baja, mert a közösség egymásra is vigyázott.

Ismétlem: nem a régi időket akarom mindenáron visszahozni, mert azokból már magam is kinőttem. Csak a gyerekeket sajnálom. Még akkor is, ha bent elégedettek. Mert megfosztódnak attól, ami ilyenkor a legszebb, s ráadásul közel is van hozzájuk. Mert nem tudják élvezni azt, amit ingyen kínál az idő és a természet. Hogy a mozgásról már ne is beszéljünk!