Amikor sötétedni kezd, egyszerű mozdulattal felkapcsoljuk a villanyt és lakásunkat egy szempillantás alatt elárasztja a fény. A közvilágítás napjainkra a legkisebb települést is élhetővé teszi a késő éjszakai órákban is, nem is szólva a nagyvárosok fényeiről. Az emberek számára mostanság inkább az okoz problémát, konkrétan alvászavarokat, hogy gyakorlatilag soha nincs teljesen sötét, hiszen a közvilágítás fényei beszűrődnek a lakásokba is.
Nehéz hát elképzelnünk, hogy régen, amikor nem volt villanyvilágítás, de még petróleumlámpa sem, hogyan, mivel világítottak az emberek. Mostani időutazásunk alkalmával a fény, illetve a sötétség nyomába eredünk. Eleink bizony még a nyílt tűzhely lángjánál, mécsesek, fáklyák fényénél, később pedig petróleumlámpa világánál töltötték estéiket, településeik pedig éjjelre sötétségbe borultak.
Korábban a nyílt tűzhely lobogó lángja szolgáltatta azt a kevés világosságot, amire a parasztházban esténként szükség volt. A tűz világa mellett fontak téli estéken az asszonyok, beszélgettek, pipáztak a férfiak, és hallgatták a gyermekek elalvás előtt az öregek álomba ringató meséit. Ha nagyobb világosságot akartak, fáklyát égettek, a palócok fűz-, gyertyán- vagy mogyorófaágakból, a székelyek lucfenyőből hasogattak fél méter hosszú szálakat, melyeket a kemencében szárítgattak, aztán a tőkén balta fokával szálkásítottak, majd ismét szárítottak. Csomónként összekötve tartották, hogy aztán vagy a kemencére fektetve, vagy állványba szorítva, illetve kifejezetten erre a célra szolgáló világtartóban égessék a száraz ágakat és így jussanak világossághoz. A szurkos fenyők övezetében a szilánkkötegbe fenyőszurkot is öntöttek, hogy tovább világítson és nagyobb fényt adjon. A szurkot magát is használták világításra, erre szolgált a szurkos kalán nevű eszköz. Ez egy tányéralakú vas-, vagy bádogedény volt, melybe fenyőszurkot öntöttek, majd száraz fenyőszilánkot kevertek hozzá és meggyújtották. A fa- és szurokvilágítás mellett viasszal, zsírral, olajjal, faggyúval, vajjal is világítottak. Ezt tányérszerű edénybe tették, amelybe kanócul összecsavart rongydarabot vagy növényi szálas anyagot helyeztek. Készültek kifejezetten erre a célra szolgáló edények cserépből, utóbb vasból, bádogból, néhol üvegből, melyben olajba, faggyúba vagy zsírba helyezett kanóc égett. Ha beteg, gyermekágyas asszony, rosszul alvó kisgyermek volt a háznál, éjjel mécsest égettek. Gyér fénye miatt a palócok szegénykének, fösvénynek, másutt pillancsnak nevezték. Néhol a kemence mellett, falba mélyített fülkében volt a helye. Legtovább az istállóban használták. A méccsel részben egy időben, illetve később használatos volt a faggyúgyertya, amit a parasztháztartások régebben „mártogatás”-sal, utóbb üveghengerekbe való öntéssel maguk készítettek. A méhviaszból, faggyúból mártogatással vagy üveg, illetve fém hengerformába történő öntéssel készített alakjában eredetileg valószínűleg kultikus célokat szolgált. Paraszti használatára az első adat 1627-ből Tany és Nagymegyer (Komárom megye) községekből származik. Általában éjjel gyújtották valamely váratlan esetben, esetleg boszorkány elűzésére, vagy ha beteg volt a háznál. Még a 19. század első felében a középnemesség körében is csak takarékosan használták, bár már a késő középkortól kezdve egyre szélesebb körben alkalmazták. Gyakoribb használatát megkönnyítette a gyári előállítású sztearin gyertyák tömegtermelése. A 19. század utolsó harmadára vissza is szorult a házi gyertyamártás gyakorlata.
A gyertyákat, mécseseket ma hangulatfényként, illetve ünnepi, kegyeleti alkalmakkor használjuk leginkább (fotó: Németh István)
Múzeumaink a 19. század végén és századunk elején a házi gyertyakészítés számos emlékét gyűjtötték össze. Ezek között különösen értékes a mártó edények gazdag sorozata. Gazdag és igényes díszítésük kifejezte a gyertyák és a házi gyertyakészítés megbecsülését. A gyertyamártás egy-egy család életében ünnepi alkalom volt. Később a gyertya használata az állandó világítás nélküli helyiségekben vagy a ház körül végzett tevékenység kisegítő világítására szorult vissza, illetve a határbeli gazdasági épületek, elsősorban pincék fényforrásává vált, de mint a kisegítő, szükségvilágítás eszköze továbbra is országos elterjedésű maradt még a petróleumlámpák elterjedése és a villamosítás után is.
A gyertyamártás a viaszból, faggyúból, paraffinból történő gyertyakészítés egyik jellegzetes módja, mely a szappanfőzéssel együtt hagyományosan női munka volt. A legősibb eljárás a kézzel való megformálás. A meleg vízben meglágyított viaszt a bél köré nyomkodták, asztalon mángorlóval egyengették. Az eszközzel történő gyertyakészítés módja, a gyertyamártás ismert volt a parasztok, a pásztorok és a városi lakosság körében is. Eszköze, a gyertyamártó rendszerint négyszögletes hasáb alakú cserépedény volt. A felmelegített viaszt vagy más alapanyagot beleöntötték, majd a gyertyabelet (gyakran tartóra felerősítve egyszerre többet is) belemártogatták, közben kiemelték, hogy a rátapadt réteg megdermedjen.
A gyertyaöntés a gyertyakészítésnek a gyertyamártásnál újabb és fejlettebb módja. Üvegből vagy fémből készült, egyik végén kúposan összeszűkülő gyertyaöntő formába középre beerősítették a belet, s a felmelegített viaszt, faggyút, paraffint (később sztearint) beleöntötték. Amikor kihűlt és megmerevedett, a gyertyát kihúzták a formából. A gyertyaöntés jobbára mészárosok, szappanfőzők jellegzetes melléküzemági tevékenysége volt. A mézeskalácsosok a sonkolyosan vásárolt méz melléktermékéből, a viaszból speciális öntőeljárással készítettek gyertyát. A mennyezethez és a padlóhoz erősített rúdon, kb. 160–180 cm magasságban forgatható fakerék (ring) szélén kiálló szegekre 30–35 db gyertyabelet erősítenek. A felmelegített viasz az állvány mellett három lábon álló, széles peremű edényben (kalap) állt, alulról parázs melegítette. A szegekre erősített bélre serpenyővel öntötték rá sorban, többször megismételve a masszát. Az így öntött gyertyákat asztalon mángorlóval egyengették, majd a kívánt méretre vágták. A hosszú, vékony pincegyertyák ismét más eljárással készültek: a hosszú fonalat két forgatható dob között, felmelegített viaszosedényen húzták át többször (cúghúzás).A gyertyaöntésnek jellegzetes népi gyakorlata is kialakult. Háborús években, petróleum szűkében üreges napraforgó szárába, belétől kitisztított bodzafába, hengeresen összesodort papírba és agyagformába is öntöttek gyertyát.
A gyertyák tartására változatos alakú gyertyatartók szolgáltak. A faggyúgyertyához a tartón kívül koppantóra is szükség volt, mivel a gyertyák bele nem égett el a faggyúval együtt egyenletesen, s ha el is égett, nem hullott le magától, hanem lekonyult, sistergett és gyérítette az amúgy is gyenge világosságot, olvasztotta és a gyertya oldalán lefolyatta a faggyút. Ezért a hamvát időnként el kellett koppantani. Erre szolgált a fémből készült ollószerű koppantó. Ha ez nem volt, kézzel végezték el ezt a műveletet.
Mind a mécsfélék, mind a gyertyák széltől, esőtől, ellobbanástól való védelmére lámpások szolgáltak, melyek egyúttal arra is jók voltak, hogy gyúlékony anyag közelében a lángjuktól ne keletkezzen tűz. Ezek egy része házilag készült.
Az istállóban, az udvaron és utcán sötétben való közlekedés közben fakeretes, disznóhólyaggal, utóbb üveggel fedett, vagy bádoglemezből készült kézi lámpást használtak, amelyben olajmécses vagy gyertya égett.
Érdekességként említeném meg a gyertyával kapcsolatban a körmére ég a dolog szólásunk eredetét. Ez a kolostori élethez köthető. A barátok reggeli ájtatoskodáskor körmükre ragasztott kis viaszgyertya fényénél olvastak, és bizony sokszor sietniük kellett, hogy az a körmükre ne égjen.
A későbbiek során, a petróleum elterjedése után leginkább petróleumlámpával világítottak. A villanyvilágítás elterjedése előtt, a 19. század utolsó évtizedeitől legszélesebb körben elterjedt lakásban, illetve ház körül használatos világító eszköz volt, amely az ásványolaj lepárlásánál elváló viszonylag magas forrpontú, kevésbé robbanásveszélyes petróleum hasznosításával működött. A petróleum csavarszerkezettel szabályozható lámpabélen át szívódott a lámpa égésterébe. A petróleumlámpa intenzív fényét, tökéletes égését cilinder alakú üveghengerrel biztosították, amely az égési hő energiáját felhasználva dinamikus levegőáramlást tett lehetővé. A lámpabél magasságával a lámpa fénye viszonylag tág határok között volt szabályozható.
Ez itt nem Aladdin csodalámpája, sajnos… (fotó: Németh István)
A petróleumlámpa gyári tömegtermék volt. Elterjedése a falusi élet polgárosodásának egyik legjellegzetesebb tárgyává vált. A petróleumlámpáknak több típusa alakult ki. Voltak asztalra állíthatók, mennyezetre függeszthetők, ezekhez különféle lámpabúrákat is használtak. A petróleumlámpa használatának hátránya a lakás levegőjének szennyezése és a lámpakezelés viszonylagos munkaigényessége volt. Lakószobákban, konyhákban, kamrákban, istállókban használták. Szabadban csak szélcsendes időben világíthattak petróleumlámpával. A szabadban használható speciális petróleumlámpa a viharlámpa volt, amelynek csak felső részén volt levegőnyílása, így csak rendkívül erős szél olthatta ki a lángját. A szobákban, általában nem középen, hanem az asztal felett volt felfüggesztve a magasságában szabályozható nagy porcelán ernyős lámpa. A konyhákban a tűzhely közelében a falon volt egy felakasztható, de szükség esetén az asztalra is állítható petróleumlámpa. E lámpáknak volt egy kényes pontja, a lámpaüveg, amely egyrészt igen könnyen eltörött, másrészt, ha a huzata nem volt kellően szabályozva, kormozott. A korom miatt a lámpaüveget sűrűn kellett tisztítani. A lámpákba szinte naponta pótolni kellett a petróleumot. Ez is kényes művelet volt, egyrészt csak hideg lámpába lehetett tölteni a tűzveszély miatt, másrészt a petróleum átható szagát csak alapos kézmosással lehetett eltávolítani.
Gyakrabban használtak falba vert szögre akasztható vagy talpas lámpát, amit oda vittek, ahol éppen szükség volt rá. A konyhában rendszerint falra akasztható lámpával világítottak. A szobában az asztal felett függő lámpát módos háznál is csak ünnepnap, disznóvágáskor és vendégség alkalmával gyújtották meg. Szürkületkor még nem gyújtottak lámpát. Mikor kint besötétedett, elérkezett a lámpagyújtás ideje. Sok faluba csak az 1940–50-es években vezették be a villanyvilágítást.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy bár a villanyvilágítás teljes mértékben felváltotta a fentiekben felsorolt régi tárgyainkat, ezek egyike sem merült feledésbe, korszerűbb változataik ma is mindennapi életünk részét képezik. A fáklyák a kerti ünnepségek ma is használatos eszközei, a mécsesek ünnepi asztalunkon hangulatvilágításként, továbbá illatgyertyaként reneszánszukat élik, a petróleumlámpa, viharlámpa korszerű változatai pedig a hétvégi házak, sátorozások fontos kellékei ma is. A petróleumlámpa népszerűségéhez nagyban hozzájárult az Omega együttes legnagyobb slágerei közé tartozó azonos című örökzöldje.
(Felhasznált irodalom:Csilléry Klára: Adalékok a magyar népi világítás történetéhez, Szabadfalvi József: A viaszfeldolgozás és gyertyakészítés ismeretéhez (Debrecen, 1958), Szabadfalvi József: Adatok a Zemplén hegyvidék népi világításához (Ethn., 1963), A magyarság tárgyi néprajza I. kötet)
