A Rákóczi Szövetség által a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapjára hirdetett ifjúsági pályázat (középiskolásoknak és egyetemistáknak) első díját nem először érdemli ki Wágenhoffer Gergely. Bár Magyarországon született és él, de Felvidékről elűzött magyar és Magyarországról kitelepített sváb felmenők emlékei, sorsuk öröksége készteti arra, hogy újabb és újabb pályamunkával hívja fel sorsukra a figyelmet.
Talán már meg sem lepi az első díj!
Ez azért túlzás, hogy nem lep meg, nagy elismerés számomra még így, többedszerre is, kárpótlásnak érzem az őseim, a rokonaim, az ismerőseim számára, akiknek még mindig életük fájó pontja a kitelepítés, mind a felvidéki magyarságé, mind a svábságé.
A kettős tragédiára utal a pályázat jeligéjével: „Egy volt a sorsuk” és a címével is.
„Kollektív (bűn)ősök” – ezt lehet úgy értelmezni, hogy közösek az ősök, de úgy is, hogy a bűn volt közös. Nagymamám részéről a felvidéki magyarság kálváriáját, nagypapámtól a svábság kitelepítését és meghurcolását kutattam, éltem át és vallom magaménak.
A két különböző, de egyformán tragikus sors hogyan kapcsolódik? Nyilvánvaló, hogy nagyszülei esetében boldog fordulatot vett, hiszen az ő vagy gyermekeik házasságának eredményeként itt áll ön, de arra gondolok, hogy maga a két népcsoport élt-e egymás mellett, vagy az egyik elűzött házaiba költöztették a másikat?
Igen, ez egy másik kettősség, én három falu történetét kutattam: Bakonygyirót, Bakonypéterd és Románd. Ezek svábok voltak, és helyükre érkeztek a felvidéki magyarok, néhányan Kislég, Nagylég, Léva, Felsőpatony, Doborgaz, Sárrétpuszta, Lekér helységekből, többen Pozsonypüspökiből, a többség Garamdamásdról, köztük a nagymamám is. A faluból, ahová ő került, nagypapám felmenőit kilakoltatták vagy Németországba vitték, és nagymamám pont egy ilyen házba került, svábok helyére.
Tudom, hogy Gergely agráregyetemre jár. A mezőgazdasági érdeklődése a tanulmány írásakor is feltámadt? Gondolok arra, hogy a felvidéki gazdálkodási kultúrával érkezők hogyan illeszkedtek be abba, ami itt maradt?
Így van, ez már az elején kiderült, hogy teljesen más eszközök álltak rendelkezésükre, és éppen emiatt látták sokan, az itt élők, hogy a felvidékiek nem önszántukból jöttek, mert a gazdasági gépeik, amiket elhozhattak, sok esetben meghaladták a svábokét, ugyanakkor nehézségeik is voltak, mert a dombokkal nehezen tudtak megbirkózni, ami a Bakonyban várta ezeket a sík vidéki gazdálkodáshoz szokott embereket. S aztán mindezt tetézte az 50-es évek kuláküldözése. Persze, hogy érdekelt mindez, hiszen most januárban szereztem első diplomámat, de természetesen az emberi sorsok érdekeltek elsősorban. Az emberséget és az embertelenséget, amit akkor megéltek elődeim, azt próbáltam kutatni, mert úgy gondolom, hogy a statisztikák megmaradnak, de az élő tanúk, akiket pár év múlva is megszólíthatok, már nem biztos, hogy itt lesznek.
Most még vannak?
Nagyon kevesen. A damásdiak közül éppen az én dédnagymamám a legidősebb tanúja a történteknek, ő 93 éves, összesen talán húszan vannak damásdiak, de a három sváb településen mindössze négy felvidéki odatelepített maradt. A svábok hasonlóan, szinte kihaltak.
Egy könyvet is írt nemrég.
Igen, az egyik település, Bakonypéterd történetét írtam meg egy másik elszármazottal, és most Románd történetén dolgozom.
Hol lehet olvasni?
Hát ez még készül, Bakonypéterd pedig, hála Istennek, teljesen elfogyott.
„Kollektív (bűn)ősök”
Részletek a győztes pályamunából
Az általam megismert családok, személyek élete külön-külön megérdemelne egy saját könyvet. Az évek alatt gyűjtött történetek, visszaemlékezések 76 család kálváriájáról mesélnek. (A 76 családról név szerint minden fontos adatot táblázatokba rendezve közöl a tanulmány. A szerk.)
Menekült családok
Ők nem a lakosságcsere keretei között érkeztek, hanem mint „menekültek” lépték át a határt. Sorsuk külön- külön egyedi. A közös, hogy életüket kockáztatva, számtalan veszélyt leküzdve értek át. Volt közöttük, akire kényszermunka várt volna, sőt, olyan is, akit el is vittek, de megszökött. Hasonlóan tragikus sorsa volt azoknak, akiket birtokuk új, szlovák „gazdája” űzött el fegyverrel. Nem volt hát maradásuk. A Duna jegén átkelve jöttek és szerencsésen átértek – nem úgy, mint sok sorstársuk. Érkezésük időben megelőzte a fehérlaposokét.
Az utolsó csallóköziek egyike később így emlékezett vissza: „Minket a felvidékiek között is megkülönböztettek… Úgy hívtak minket batyusok. Kezdetben bántott, de ma már úgy vagyok vele, hogy ez az egy szó mindent elmond a sorsunkról.” – Németh Vilmosné.
Fehérlaposok
Ebbe a csoportba többségében (vagy kizárólag) a damásdiak tartoznak, akiket 1946-ban jelölték ki a lakosságcserére. Mindvégig bíztak maradásukban és még az utolsó évben is vetettek, mert nem tudták elképzelni, hogy ez megtörténhet. ….
Bakonygyirót, Bakonypéterd és Románd a bakonyi svábság végvárai voltak. A török hódoltság idején néptelenedtek el és 1700-1721 között települtek újra, németajkú, katolikus telepesekkel.
Egészen 1947-ig a lakosság többségében német anyanyelvű volt
1945-ben már megkezdődött az itteni svábok meghurcoltatása. Hiába ért véget a háború, ők nem lélegezhettek fel.
A svábság hóhérait több társadalmi réteg adta. A kitelepítő bizottság(ok) nagy segítségére voltak az „újtelepesek”. Ezek az emberek mindannyian előző életüket próbálták titkolni. Az ország legkülönbözőbb pontjairól érkeztek és korábban is szélsőséges nézeteket vallottak, igaz, akkor még éppen a másikat… Bűneik közül talán csak a gyilkosság hiányzott. Hazug, koholt vádak alapján fizikailag-, szellemileg is bántalmazták a svábokat.
Hozzájuk csatlakoztak – főként Péterden – a szegényebb, pár évtizede, éve itt élő családok, akik társadalmi felemelkedésben bíztak….
1946-47-ben tehát megérkeztek a felvidékiek. Azonban a Németországba és a mai Magyarország más területeire történő áttelepítések csak 1948-ban történtek meg. Addig mindhárom faluban óriási káosz uralkodott. Családok vándoroltak házról házra. A svábok közül sokan pincékbe, melléképületekbe kerültek – egyesek örökre. A kitelepítést irányítók kegyetlensége abban is megmutatkozott, hogy még a svábokat is „cserélgették egymás között” azért, hogy senki ne érezze magát otthon…
1948 legvégén viszonylag állandósult a helyzet. Voltak házak ahol még mindig 2-4 család élt együtt. Rátelepítés (felvidékieket svábokra) inkább csak Gyiróton volt jellemző, de ott több esetben is történt ilyen. Péterden és Romándon elvétve fordult csak elő, hogy a felvidékiek a svábokkal kerüljenek egy háztartásba….
A kijelölt házak birtokba vétele két véglet között mozgott. Voltak családok, akik addig nem voltak hajlandóak beköltözni, míg az előző tulajdonos „áldását nem adja” rá. Sokan úgy gondolták, hogy hamarosan haza mehetnek és lemondtak földekről, pincékről az eredeti tulajdonos javára. Sőt, volt olyan is, ahol együtt töltötte a karácsonyt a régi és az új tulajdonos.
Akadtak ellenpéldák is. Vannak (voltak) olyanok is, akik egész életükben haragudtak a másikra. Volt olyan sváb család, akit az utolsó utáni pillanatban lakoltattak ki és olyan is, akit nem tűrt meg a rátelepített felvidéki.
Megbélyegzésként többször szitkozódtak a helyiek, hogy cselák, tót, szlovák stb. Igyekeztek kellemetlen helyzetbe hozni őket. Az egyik falu vezetője rendszeresen megalázta őket tájszólásuk miatt. A németajkú lakosság pedig gyakran váltott németre, ezzel is kizárva maguk közül a „telepeseket”.
Alapjában véve azonban hamarosan mindenki rájött, hogy a két népcsoport egy ágról szakadt és nem csak, hogy egy ágról szakadt, de még egymásra is estek. Ehhez több dolog is hozzájárult.
A felvidékiek mezőgazdasági gépei messze meghaladták a bakonyiakét, de részben használhatatlanok voltak a dombos terepen. L. Balogh Béni tesz említést arról, hogy milyen gépekkel rendelkezett a 60-70 garamdamásdi és lekéri kitelepített család. Ebben leírja, hogy volt köztük két zöldség és virágkertész minden felszereléssel, két fuvaros 10 tonnás vontatókkal, 12 cséplőgarnitúra, 6 traktor, 9 aratógép, 28 kaszálógép tulajdonos… (ebben benne vannak azok a családok is, akiket máshová telepítettek).
Néhány helyi ezt látva megértette, hogy ezek az emberek nem önszántukból jöttek, mert otthon mindenük meglehetett. Még a menekült családok közül is volt olyan, aki később a jégen átvontatta gépeit.
További megerősítést jelentett abban, hogy jó emberek, hogy mindannyian mélyen vallásos, katolikus családok voltak, akárcsak a svábok. Például amikor megérkeztek, a templom előtt a férfiak megemelték kalapjukat, az asszonyok pedig mind keresztet vetettek.
Sőt, a három sváb településen éltek olyan hivatalos személyek, akik korábban dolgoztak Felvidéken vagy Kárpátalján, így tudták, hogy mi zajlik ott.
A két népcsoport, valamint a hozzájuk csatlakozó régi magyar családok „kizárták” maguk közül a svábok kitelepítéséért felelősöket – kiváltképp az „újtelepeseket”, akik végül távozni kényszerültek.
1949-50 körül már történt egy-egy vegyes házasság, de ekkor még ez igencsak ritkaság számba ment. Körülbelül az ’50-es évek második felétől lettek megszokottak a „vegyes párok”…
A Tsz-ektől a rendszerváltásig
Már a 40-es évek legvégén megalakultak az első TSz-ek. Azonban sem a felvidékiek, sem a módosabb svábok nem kívántak csatlakozni. Egészen 1952-ig húzták, amikor az aszályos év és a beszolgáltatások mértéke miatt kénytelenek voltak belépni.
1956-ban újból felszínre törtek a sérelmek. Az a hír járta, hogy mindenki visszakapja régi házát, a felvidékieket pedig „hazatelepítik”. Ennek persze semmi alapja nem volt. Arra azonban jó alkalom kínálkozott, hogy aki tehette, kilépett a TSz-ből. Végül 1959-ig mindenkit visszaléptettek…
Az ’50-es évektől megkezdődött, ami a ma napig megfigyelhető a kis falvakban. A fiatalok más településeken próbálnak boldogulni. A legtöbben Győrben és Veszprémben telepedtek le, de az egész ország területén szétszóródtak…
Napjainkban
Az elmúlt 70 év során akárcsak a svábság, a felvidéki magyarság is megfogyatkozott – mind itt, mind pedig otthon. Az ide telepített felvidékiek közül Bakonygyiróton 3, Bakonypéterden 1, Romándon 0 személy él. A legidősebb megélői a történteknek 70 és 93 év közöttiek. Ők még ma is Felvidéket tartják az otthonuknak:
„Amikor én a Dunán átmegyek, akkor boldog vagyok, mert otthon vagyok…”– Major Istvánné.
Két-három „magtalan család” – ahogyan az idősek mondják – kivételével mindnek él örököse a környéken. Az, hogy a leszármazottak miként emlékeznek a felvidékiek kálváriájára, változó. Egyes családok nem ismerik őseik történetét, mások pedig még ma is hazajárnak.
Odahaza, Felvidéken az érintett települések nemzetiségi összetétele is nagymértékben megváltozott. A közel színtiszta magyar falvak ma már más képet mutatnak:
(itt falvankénti statisztika az etnikai összetételről. a szerk.)
Elvitték a falubírót, elvitték a tanítót, elvitték a nagygazdákat, a kisgazdákat, a zselléreket, majd mindenkit. Az otthon maradottak akarva, vagy akaratlanul beolvadtak. Eltűnt hát egy falu, majd még egy és még egy. Nem létezett már többé az, amit egyszer ezek az emberek és őseik építettek fel. Az, hogy ez a folyamat milyen hosszú időt vesz igénybe? Változó. Néhol már a háború után lezajlott, máshol pedig emberfeletti küzdelemre van jelenleg is szükség, hogy megakadályozzuk. Pedig valaha mindenkinek megvolt a helye a világban.
(Pályamunkáját statisztikai adatokkal, a források megjelölésével és gazdag fényképmelléklettel egészítette ki Wágenhoffer Gergely. A szerk.)
