Nemrég (Szlovákul mutogatni címmel) kifogásoltam, hogy a szlovák parlament elfogadta az ún. jelnyelv-törvényt, amelyben a törvényhozó megfogalmazza, hogy az országban használatos jelnyelv a szlovák jelnyelv. S természetesen ez érvényesül az oktatásban is. Vörös Péter a kormánypártok részéről válaszolt cikkemre közösségi oldalán (Válasz Őry Péternek: Aki verekedni akar, könnyen talál botra), amelyben megpróbált magyarázatot adni. Válaszai azonban inkább tűnnek kérdéseknek.
Idézek V. P. írásából: „A hallássérültek (a szlovákiai magyar hallássérültek is) speciális, bentlakásos iskolákban sajátítják el a kommunikáció alapvető formáját, ami számukra a jelnyelv, Szlovákia esetében ez a szlovák jelnyelv. Lehet, hogy ha léteznének magyar jelnyelvet oktató iskolák, akkor ez másként lenne, de nem így van. És azért nincs így, mert a szlovákiai magyar nemzetiségű siketek az országban szétszórtan élnek, és számuk – bár erről pontos kutatás nem létezik – nem is éri el azt a létszámot, ami egy önálló magyar siketiskolát eltarthatna. A szlovákiai magyar hallássérültek tehát a szlovák jelnyelvet használják, mert ez az egymás közötti és – tolmács segítségével – a világgal való kapcsolattartás és kommunikáció formája.“
Kérdezzünk tehát vissza:
- „Ha léteznének magyar jelnyelvet oktató iskolák, akkor ez másként lenne, de nem így van.” Ha nem léteznek, mi az akadálya, hogy létezzenek? Lemondunk róluk?
- „A szlovákiai magyar nemzetiségű siketek az országban szétszórtan élnek.“ A szlovákok nem?
- „Bár erről pontos kutatás nem létezik.“ Ezt a törvénykezés előtt kellett volna tisztázni.
- „A szlovákiai magyar hallássérültek tehát a szlovák jelnyelvet használják, mert ez (…) a világgal való kapcsolattartás és kommunikáció formája.“ Eddig nem sejtettük, hogy a világot Szlovákia határai jelentik.
A kérdés a felvidéki magyarok számára továbbra is elsősorban az, hogy bele kerüljön-e az oktatási törvénybe a nemzetiségi oktatás fogalma? Aki lemond róla, az a megfelelési kényszernek engedelmeskedik, és elfogadja az (idegen nyelvű) többség diktátumát. Egy dolog ugyanis elég markánsan megkülönböztet bennünket szlovák polgártársainktól: az anyanyelvünk. Egyszerűen szólva, magyarok vagyunk. Nem szlovákmagyarok, sem magyarszlovákok, hanem a magyar nemzethez tartozók, akik Szlovákiában élnek. Az első szempont tehát a magyarságunk megtartása, megélése, s csak utána következik a sokat ragozott és heroizált „boldogulási“ szempont.
Ezért fontosnak tartom elismételni, amit legutóbb leírtam:
„A jelnyelv mindig az anyanyelvhez kötődik. Szakemberek szerint a siket kultúra fogalma 5 kritérium alapján határozható meg: nyelv, értékek, hagyományok, normák és identitás alapján (Padden−Humphries 2006).“ Az öt kritérium közül (ha a normákat és az értékeket általános fogalmaknak vesszük) minimum három az anyanyelvhez kötődik, viszont egy sem kapcsolható az államnyelvhez! Az államnyelvre a boldoguláshoz lesz szüksége a gyermeknek, miután elsajátította a szülei, a családja, a közössége, évezredes kultúrája, hagyománya stb. fogalmait, értékeit. Pontosan úgy, akár a nem hátrányos helyzetű gyermekek, akik anyanyelvi iskolában tanulnak és idegen nyelvként tanulják meg az adott állam nyelvét. Ahhoz, hogy egy magyar nebuló megtanuljon szlovákul, nem kell szlovák iskolába járnia. De, ha érvényesülni akar, meg fog tanulni szlovákul. A siketek esetében sem lehet „az érvényesülés“ mindenhatóságából kiindulni, annál fontosabb az identitás. Ha érvényesülni akar, majd megtanulja a szlovák jelnyelvet is. Amiként az angolt, ha egyszer Nagy-Britanniában szeretne érvényesülni. (Bár a Brexit óta erre csökken az esélye.)
Nem lenget itt tehát senki semmiféle botot, verekedni sem akarunk, csak fontosnak tartjuk a magyarságunkat, azok esetében is, akik hátránnyal kénytelenek megküzdeni. Ezért nem árt, ha tisztázzuk a fogalmakat, és (bár nem vagyunk szakértői a témának – V.P.) az sem mellékes, hogy milyen törvényeket szavazunk meg. Hogy ne a törvény elfogadása után kelljen magyarázkodni.
