Térségünkben sok helyütt gyújtották meg december 3-án az első gyertyát az örökkévalóságot szimbolizáló varázskörön, az adventi koszorún.
Ezzel zártuk le advent, magyarán az eljövetel, a megérkezés négyhetes (korábban negyven napos) időszakának első hetét.
Tájainkon az igazság erényének hete hagyományosan a hit gyertyájának meggyújtásával zárult, hogy átléphessünk a mértékletesség erényének hetébe, melynek végére a remény gyertyáját tartogatjuk, amit követően a bátorság erényének hetét készülünk az öröm gyertyájának fényével megvilágítani, s végül a bölcsesség erényének hetét fejezzük majd be a szeretet fénygyertyalángjával.
Így érkezünk el az örökkévaló szeretet ünnepnapjához, a kerecsensólyom-röptető karacsun fényünnepéhez, akarom mondani a világ világosságának, Jézusnak a világrajövetele és megérkezése napjához. Ahhoz a naphoz, melyet megelőzőleg Boldogasszony anyánknak ajánlottuk az igazsághoz, a mértékletességhez, a bátorsághoz és a bölcsességhez fűződő erényeinket, a mára feledésbe hanyatló korokban.
Bizony, „felemelő” érzés lehet az elmélyült elcsendesedés időszakát, a mára szokássá vált kápráztató csillogásban és dorbézoló csinnadrattával megélni, véleményformáló választottaink lelkesítő szólamai kíséretében.
Kit nem tölt el felvidéki végeinken boldog elégedettséggel, és jogos felháborodással, amikor választott polgármestere szájából elhangzik a fennkölt mondat, hogy Európa keresztény bástyájaként, íme, nálunk ma még karácsonyi, és nem téli vásárt tarthatunk, bár az Európai Unió migránselosztó politikája révén ki tudja meddig lesz ez még lehetséges?
Kit érdekel, mily kötekedő provokátort egy olyan kicsinység, hogy ebben a „keresztény bástyában” a december 6-án esedékes Szent Miklós-napot december 3-án tartjuk, és hogy a karácsonyi vásár újkori neve „Vianočné trhy”?
Az igazság hetének utolsó napján kétségbeesetten törölgettem szememből, fülemből, érzékeimből a mértéktelen és pazar csillámport. A gyertyafénynél észrevettem a hangos dőzsöléssel köztünk járó, kapatos ifjú idegeneket, és a fejükre vetülő árnyékturbánt. Szinte most is látom a lepergő jelenetet:
Veszem a telefonomat. Úgy érzem, valaki közelivel beszélnem kell, valakivel meg kell osztanom ezt a jelenséget.
Feléjük lépve érzékelem, hogy észrevettek. Egyikőjük meghallván, hogy őseim földjén az őseim nyelvén telefonálok röhögve felém rúgja a lábbelije orrával felfeszített megfagyott havat:
„Na slovensku (Szlovákiában)…” – kezdi az ismerős rigmust, de a barátja nevetve rászól az ő anyjuk nyelvén. „Hagyjad, még néhány év és eltűnnek! Hiszen közeleg a karácsony!” (Nechaj, ešte pár rokov a oni sa stratia. Veď sa blížia Vianoce!)
„Mértékletesség, mértékletesség, mértékletesség!” – intem magamban magamat.
Rájuk mosolygok, amennyire lehet, még jobban kihúzom magam, és folytatva a telefonbeszélgetésemet tüntetőleg elvonulok köztük.
Egy belső hang rám szól: „Kikerülhetted volna őket!” Fülemben azonban visszacsengnek az előrehozott Szent Miklós-nap „Miku-Miku-Mikuláš” típusú versikéi, melyeket sok esetben magyar szülők „érvényesülésre” szánt gyerkőcei szavaltak egy ma még többségében magyarnak mondott városban, és a bátorságra hivatkozva elküldöm a belső hangot; „Nem, nem kerülhettem el a lelki szerecseneket!”
Hogy bölcs dolog volt-e mindez részemről, azt most, a mértékletesség hetének nyitányán még nem tudhatom.
De hiszem, hogy kell, nagyon kell a tiszta fény, és a bölcs bátorság irányadása, mely túlmutat e káprázatok hamis csillámporát hintő sötét időszakon!
