Az alcímben jelzett témában tartott konferenciát a Veritas Történetkutató Intézet az Eötvös Kollégiumban. A Ménesi úti híres intézmény, amelyet 1895-ben alapítottak, mindig otthona volt a történelmi Magyarország legkiválóbb diákjainak. Ezért is élt a lehetőséggel a Veritas, hogy első konferenciáját erről a kérdésről – mert egy nagyobb projekten dolgoznak a kutatók – ebben a nagy múltú épületben rendezi meg.
Szakály Sándor főigazgató, aki a jelzett években lakott az Eötvös Kollégiumban, elmondta, hogy az I. világháború előtti években a diákok 18%-a érkezett a felvidéki területekről, és vette sikerrel a magas követelményeket támasztó felvételi vizsgákat. De még 1975-80 között is sokan tanultak ott az elcsatolt területek diákjaiból, legtöbben akkor is a Felvidékről.
Szakály Sándor (Fotó: Veritas)
Trianon óriási vérveszteséget jelentett a felsőoktatásban is. Megszűnt a pozsonyi és a kolozsvári tudományegyetem, a selmecbányai akadémia,a kassai és a kolozsvári gazdasági akadémia, a kassai és a nagyváradi jogakadémia, az eperjesi jogakadémia Miskolcra menekült, a máramarosszigeti Hódmezővásárhelyre, megszűnt a fiumei akadémia és a hittudományi akadémiák egész sora.
Újvári Gábor, a kutatás vezetője rámutatott arra, hogy az az értelmiségi veszteség, amelyet akkor szenvedett el az új határokon kívülre került magyarság, olyan jelentős növekedést jelentett a megmaradt Magyarországnak, ami egyrészt jót tett, de már az 1920-as évek gazdasági válságának idején megjelent az értelmiségi munkanélküliség, és vele más problémák is. 1919-20 között Budapesten torlódott fel a hallgatói tömeg, amelyet növeltek a háborús évek miatt kimaradt, frontról hazakerült évfolyamok. Így 1920-ban a magyar fővárosban több egyetemi hallgató volt, mint Trianon előtt a történelmi Magyarország teljes területén. A megoldást célozta a keretszám, a numerus clausus bevezetése, amelyet 1920 nyarától már a zsidóság visszaszorítására is használtak.
Ujváry Gábor (Fotó: Veritas)
A numerus claususról, a külföldi tiltakozásról, a magyarországi egyetemi mozgalmakról egy-egy külön előadás is elhangzott a konferencián, mint ahogyan a megszüntetett egyetemek pótlására alapított (Pozsony helyett Pécs, Kolozsvár helyett Szeged, majd Debrecen, Selmec helyett Sopron) magyarországi egyetemekkel, a két világháború közti korszak felsőoktatási politikájával, nemzetközi összehasonlításokkal is többen foglalkoztak.
Vajda Tamást, a Szegedi Tudományegyetem Levéltárának kutatóját az egyetemek megszűnésének, megszüntetésének körülményeiről kérdeztük.
1918 őszétől, az első fegyverszüneti tárgyalások idejétől körvonalazódnak a békeszerződés utáni Magyarország határai, és az elszakításra ítélt területeken működő felsőoktatási intézmények, szinte kivétel nélkül, vagy kiutasításra kerültek az új államhatalomtól, vagy megszüntetésre ítéltettek.
A kiutasításnak hivatalosan az volt az indoklása, hogy a tanárok nem tették le a hűségesküt az új államhatalomra, viszont a nemzetközi jog szerint ezt akkor kell letenni, ha már megvan a békeszerződés, mert a fegyverszünet csupán egy átmeneti állapot. Erre hivatkoztak például a kolozsvári jogakadémia professzorai, válaszul a román hadsereg átvette az egyetem épületeit. Még a román professzor sem tette le a hűségesküt, azóta Moldován Gergely a románok szemében a hazaárulás jelképe. Orvosi karokon elemi érdek lett volna, hogy maradjanak a műtétek elvégzésére alkalmas személyek, ebből származtak is problémák az újonnan berendezkedő hatalom számára. A világháború végéről beszélünk, az egyetemek különben is nehéz helyzetben voltak, gyakorlatilag az összes egyetemi kollégiumban katonai kórházat rendeztek be, minden tele volt sebesültekkel, és naponta többszörösét kellett ellátni a szokásos betegszámnak. Ezt Pozsonyban még csak fokozta, hogy ott akkor volt csak kiépülőben az orvosi kar.
Pozsonyból is, Kolozsvárról is csupán néhány táskányi könyvet, egy-két laboratóriumi eszközt tudtak elhozni, minden egyéb odaveszett a magyar felsőoktatás számára. A professzorok zöme átjött Magyarországra, azért jött át, mert kiutasították a hatóságok. Romániában az volt a szempont, hogy aki a Tisza vonalától nyugatra született, és nem tette le a hűségesküt, azt egyszerűen kitoloncolták. Tehát nemcsak az állásuktól fosztották meg, hanem az 50-es évek gyakorlatához hasonlóan megjelentek lakásában a hatóság emberei, adtak pár órányi időt, hogy összeszedje néhány személyes holmiját, és elvitték gyakorlatilag a határig. Nem vették figyelembe, hogy az a saját tulajdonú lakása volt, amiből kitették. Nem adtak lehetőséget arra, hogy eladja, és megkapja a vételárat. Akik a Tisza vonalától keletre születtek, azok maradhattak, csak az állásukból bocsátották el őket. A többség Budapestre menekült Pozsonyból is, Kolozsvárról is. Ez pedig azért okozott problémát, mert így voltaképpen három tudományegyetem lett egy csapásra Budapesten úgy, hogy csak egynek volt kiépített infrastruktúrája, de abban is sebesült katonák voltak, mert tábori kórházakként használták az egyetemi épületeket. A két száműzött egyetem szoros kooperációt, közös tanrendet dolgozott ki. A két tanrendet két hasábban közölték, és a diákok választhattak közülük.
Vajda Tamás (Fotó: Veritas)
Volt a professzorok között, aki nem jött át, és ott maradt várva a jobb időket?
Az orvosok között, akiknek volt magánpraxisuk, arra építhettek, de a jogászok és bölcsészek vagy reménykedtek a változásban, és közben felélték tartalékaikat, vagy megpróbáltak elhelyezkedni középiskolai tanárnak, de csak az egyházi iskolákba mehettek. Nehezítette a helyzetet, hogy már 1918 novemberében, a Károlyi kormány azonnal elzárta a pénz-csapokat, azonnal Kis-Magyarországban gondolkozott, s a professzorok nem kapták meg a fizetésüket, a diákok az ösztöndíjaikat, szociális támogatásokat, viszont rendelkezett arról, hogy minden magyar zászlót, címert, nemzeti jelképet vegyenek le a középületekről, ne provokálják az új államhatalmat. Ennek a demoralizáló hatását elgondolhatjuk. Nem tudom, hogy van-e még erre példa a világon, hogy egy kormány így lemondjon saját országa területeiről még jóval a béketárgyalások előtt, a fegyverszünet idején.
És a diákok?
A diákok menekültek, csak az volt a kérdés, hogy hová, mert 1919 tavaszán már a Tanácsköztársaság volt hatalmon, s az nem tetszett sem a pozsonyi sem a kolozsvári diákoknak.
A két menekült egyetemet csak szétszórtan tudják Budapesten elhelyezni, a két rektori hivatal a Császár-fürdő masszázs-szobáiba költözhetett be, és a két rektornak közös irodája volt. Katasztrofális helyzetben kezdtek működni az egyetemek, kollégiumok nincsenek, egyetemi klinikák sincsenek, mindenütt tábori katonai kórházak vannak, amelyekben hatalmas a betegmennyiség, de nem ezt igényelné a szisztematikus orvos-képzés. Szemléltetőanyagok sincsenek, eszközök, műszerek sincsenek, annyi van, amit át tudtak hozni, vagy esetleg átlopni, mint a doktorandusz Szentgyörgyi Albert tette, aki Pozsonyból néhány laboratóriumi eszközt áthozott a Dunán egy csónakban. És amikor 1921 nyarán megalakul Pécsen és Szegeden az egyetem, szinte semmije nincs, mert mindent ott kellett hagyniuk.
A konferencia résztvevői (Fotó: Veritas)
Mindezeket a körülményeket megismerve, csak kalaplevéve gondolhat az ember arra a magyar államvezetésre, közigazgatásra, kultuszkormányzatra, amely 1920 után szinte a semmiből mégis tudott magyar felsőoktatást teremteni, és olyan színvonalú felsőoktatást, amilyen a két világháború között volt.
Valószínűleg az oktatók nem hitték, hogy végleges a helyzet, azt remélték, hogy pár év átmenet után helyreáll a rend.
S amikor a bécsi döntések után visszatérhettek, azaz csak a szegediek Kolozsvárra, mit találtak?
Kifosztott, kibelezett épületeket.
