Az új évi koncertek sorozata Kassán már 20 éve szívet melengető hagyománya a helyi és környékbeli magyarságnak. Sokan arra is felfigyeltek, hogy a szervezők közül egy ideje hiányzik a Csemadok, pedig az volt annak egykori elindítója.
Számon tartjuk, örülünk neki és lehetőségeink szerint, szívesen részt is veszünk rajta, de egy sor kérdésre nincs válasz. Eredetileg a Magyar Bál és e koncert egy napra esett. Ez azonban már a múlté. Most a hagyományos Magyar Bál február 10-én lesz. A rendezvényt Havasi József és neje, Viktória szervezi. A Csermely kórus és karnagya többször részesült megérdemelten elismerésben. A színvonalhoz tehát nem fér kétség. Ezt senki nem is vitatta.
A Művészetek Házában szombaton, január 6-án került sor erre a koncertre. Idén az a csalódást okozó helyzet állt elő, hogy csak egy énekszám hangzott el magyarul, amit többen nehezményeztek. Sokan megbotránkoztak. A közismert Hej cigány… operett dal németül csendült föl Kendi Lajos avagy Ludovik, erdélyi származású szegedi operaénekes előadásában, ami még Havasi Józsefet is meglepte.
A facebookon írtam erről néhány sort, ami nem várt élénk vitát váltott ki. Havasi Viktória főszervező azzal érvelt, hogy ez zenei csúcs volt és – szerinte – támogatni kell „ezt az egyetlen rangos kassai rendezvényt.” (Bízom benne, hogy több is van! A magyar rendezvények között is.) Aki nem ezt teszi, az piszkálódik.
Viktóriát szívesen megkérdezném, hogy milyen ismérvek alapján állította a fentieket, mert az elmúlt évtizedekben nem nagyon láttam magyar rendezvényeken családtagjait is beleértve, kivéve a Csermely fellépéseit. Akkor honnan tudja!?
Aki a nyilvánosság elé lép, annak vállalnia kell azt is, hogy elismerésben és bírálatban részesül. A megmérettetés mindig hasznos. Nem a dicséretből, hanem a kritikából lehet a legtöbbet tanulni. Paradox megállapítás, de aki csak dicsér, az inkább ellenség, mint szövetséges drukker, mert altat a babérokon.
Olcsó, kényelmes dolog csak dicsérni, mert abból nem lesz baj. Az érintett nem rántja elő a csatabárdot, megdicsőülten hallgat. A magasztalás „megvásárolta”. Elmarad az intellektuális párbaj, ahol már azért föl kell kötni a gatyamadzagot és a tanulságokat hasznos megszívlelni, mérlegelni.
A facebookon és hasonló oldalakon egyre ritkábban vállalkozom vitára, mert nem látom értelmét. Mindenki a magáét fújja és a másik felet ledorongolja. Gyakorta olyan trágár jelzőkkel illeti, melyek Freud Mórickának válnának dicsőségére. Ebben az esetben nem ez történt, de az a gyanúm, nem sokat sikerült javítanom a helyzeten. Ám azért eddig 37-en jelezték egyetértésüket morgolódásommal. Azonban nem szóltak hozzá.
Arról is szó esett, hogy mi Kálmán Imreként tartjuk számon a világhírű zeneszerzőt, nem Emmerich Kalmanként, ahogy Liszt sem Franz a számunkra. Elég itt a leányát, Kálmán Yvonne-t idéznem: „A papa tetőtől talpig úriember volt. És tetőtől talpig magyar. Ezt mindig hangsúlyozta is. Nem Emmerich, nem Kalman. Hanem Kálmán Imre. Ékezettel.”
Igaz, nem kötelező elfogadni a kritikát, főleg ha az légből kapott és rosszindulatú, de tudomásul kell vennünk, hogy
kisebbségi létünk olyan feladatok elé állít bennünket, amikor nem csupán a színvonalra kell ügyelnünk, hanem arra is, hogy a magyar jelenlét manifesztálódjon Kassán.
Ez az a többlet, ami megőröl bennünket, de vállalnunk kell. Akár tetszik, akár nem. A jövő előtt átruházhatatlan felelősséggel tartozunk ezért. Ugyanis pillanatnyilag mi vagyunk a kapocs múlt és jövő között.
A vita folytatódott, csak éppen arra nem kaptunk magyarázatot, mi miért mondunk le róla, hogy anyanyelvünkön szóljon a dal. Döbbenetes. De van remény. Havasi Viktória azt írta válaszában: „Majd jövőre más lesz.” Reméljük! Akkor nem volt fölösleges véleményt alkotnunk.
