Az oroszországi hadszíntereken 1942-1943-ban hősi halált halt, hadifogságban meghalt vagy nyomtalanul eltűnt felvidéki honvédekre emlékeznünk és emlékük előtt tisztelegnünk erkölcsi kötelesség.
Immár hetvenöt év telt el és három nemzedék nőtt fel azóta, hogy a magyar királyi 2. hadsereg katonái kivonultak a Donhoz. Az 1942-1943. évi doni katasztrófa súlyosan érintette a visszacsatolt Felvidék településeit, de leginkább az egyszerű földműveseket és iparosokat. Az 1942. február végétől szerveződő 2. hadseregbe mozgósították a felvidéki zászlóaljakat (Rozsnyó, Losonc, Kassa, Komárom, Léva). A Don folyó menti katasztrófát ma már a második világháború egyik legfontosabb magyar vonatkozású hadi eseményeként kezelik. A hadszíntéri események előzményei az 1941-es év végére nyúlnak vissza.
Már 1941 nyarától a magyar haderő egy gyorshadtesttel vett részt a keleti hadműveletekben. Ezeknek a feladata főleg a szállítási útvonalak, a vasút biztosítása és más katonai közigazgatási feladatok ellátása volt a megszállt területen. Ennek ellenére a német parancsnokság a partizánok elleni harcra alkalmazta a megszálló magyar csapatokat.
Magyarország jelképesnek indult második világháborús katonai részvétele 1942-től kezdett jelentősebb méreteket ölteni. Hitler határozott követelésére történt a magyar hadsereg nagyobb arányú bekapcsolódása. Így sokan már másodízben kerültek ki az orosz frontra.
Juhász János tizedes (Libád) így emlékezik: „1942. június 10-én indultunk Párkányból, vonattal mentünk az orosz harctérre. Délelőtt bevagoníroztunk és délután ½ 5 órakor indultunk. Nagyon rossz volt, hogy újra el kellett jönni otthonról, de hiába volt minden, a parancsot teljesíteni kellett. Nagyon rossz érzés volt, amikor elindult a vonat, és ott kellett hagyni az én drága feleségemet és szüleimet. A vonat elindult és mentünk Budapesten, Hatvanon, Miskolcon, Kassán át és 11-én este átmentünk Szlovákiába. Tizenkettedikén reggel, amikor fölébredtünk, már Lengyelországban voltunk.”
A keleti hadszíntérre 1942-ben kiküldött magyar honvédalakulatok szellemileg, felszerelésileg és fegyverzetileg is csak a revízió jegyében, a szomszédos államokkal való fegyveres összecsapásokra voltak felkészítve. Épp ezért, a magyar politikai és katonai vezetés a csapatok mielőbbi visszatérését remélte.
Ám ezek a remények nagyon gyorsan szertefoszlottak. Ribbentrop német külügyminiszter és Keitel vezértábornagy, a Wermacht főparancsnokságának főnöke budapesti tárgyalásaikon a teljes magyar hadsereget követelték. A német követeléssel szembehelyezkedni kockázatos volt az igencsak aktív román hadi részvétel miatt, hogy esetleg a románok nagyobb befolyást szereznek Hitlernél. Viszont a magyar hadvezetés számolt egy magyar-román fegyveres konfliktussal is a háború befejeztével. Így 1942-ben csak a magyar hadsereg felét engedték a keleti hadszíntérre. A magyar honvédalakulatok keleti frontra küldését a németekkel való elkötelezettségi viszony miatt Horthy és a magyar politikai és katonai vezetés áldozatvállalásként kezelték.
A doni hídfőcsaták 1942. szeptember végéig befejeződtek és nagyobb méretű hadműveleti esemény már nem történt. Ebből kifolyólag a 2. magyar hadsereg alakulatai október elejétől mehettek rövid, hátországi szabadságra. Így fordulhatott elő, hogy 1943. január elsején a keleti hadseregből közel tízezren voltak távol a doni hadszíntértől. A hátországból útnak indított felváltó alakulatok csaknem fegyvertelenül, századonként harminc puskával felszerelve kerültek kiszállításra. Valószínűleg így történhetett, hogy az 1943. januári szovjet offenzíva megindulásakor a felváltás előtt a felváltó, utána pedig a leváltott alakulatok csak puskával rendelkeztek.
Január 12-én megindult az áttörés
A szovjet csapatok fokozatosan elvágták a III. hadtestet a magyar csapatoktól. Az Oszkino és Arhangelszkoje közötti reteszállást a 22/I. (Komárom), 22/III.,52/III. (Léva) zászlóaljak és a 6/II. tüzérosztály tartották. Ez idő tájt a hőmérő fagypont alatti 36-38 fokot mutatott. Január 14-én megkezdődött a hallatlan túlerővel szemben és mínusz 40 fokban az állások kiürítése és a keserves visszavonulás.
Juhász János tizedes így írja naplójában: „13-án az orosz nagy támadást indít az egész magyar arcvonalon. Egész éjjel nagy ágyúzás van. Mi is riasztva vagyunk.
14-én az üteget kiviszik páncélelhárításra Kamenka keleti szélére.
15-én a gyalogságot szétverték és menekülnek hátra. Kamenkáról elmenekül az ellátó oszlop. Otthagy mindent. Konzerv, szalonna mázsaszámra, sok ital, szeretetcsomag. Mi is annyit szerzünk, amennyit csak a gépkocsi elbír.
16-án az üteget előreviszik Markiba az első vonalba. Itt is hátrahagyták az élelmezési raktárat, és a csapatok hordanak el mindent belőle. Egyes csapatok menekülnek tovább hátra.
17-én reggel az üteg visszamegy Kamenkára a régi állásba. Este éppen vacsora közben 25 harckocsi támadta meg Kamenkát és elkezdte lőni. Nekünk is el kellett menekülnünk, mert másképpen elfogtak volna. Otthagytuk az összes löveget és a műszereket. Csak 2 hoffert (Hoffherr katonai vontató – a szerk. megj.) és 1 gépkocsit tudtunk elhozni. A szomszéd faluban állapodtunk meg. Összesen 52-en voltunk itt és azonnal továbbmenekültünk. Itt már se vége se hossza nincs a csapatoknak, melyek menekülnek hátra. Éjfél után 2 órakor beérünk egy faluba és az egyik háznál lefekszünk.
18-án reggel tovább megyünk Nyikolajevka felé. Délre elérjük Nyikolajevkát, de nem tudunk átmenni rajta, mert már ott oroszok vannak. Ekkor tudjuk meg, hogy be vagyunk kerítve. Délután támadást indítunk Nyikolajevka ellen, hogy a gyűrűből kitörjünk. Ez sikerül is. Estére már szabad az út. Mi megyünk tovább. Reggelre Bugyennojeba érünk. Itt egy kicsit összegyűlt az osztály.”
A Dontól való visszavonulás gyötrelmeit, a szovjet partizáncsapatok rajtaütéseit, a folyamatos légitámadásokat, a zord időjárást és nem utolsósorban a szövetséges német csapatok erőszakos cselekedeteit szinte minden egyes csapattest megszenvedte.
A magyar katonai vezetés többször próbálta kieszközölni a magyar hadsereg teljes hazaszállítását, kivonását március folyamán. A kinn lévő seregtestek április elején szereztek először tudomást a 2. magyar hadsereg maradványainak hazaszállításáról. A szerelvények útnak indítására végül is április 24-én került sor.
Juhász János naplójából: „Március 1-jén délben jön a parancs, hogy azonnal menjünk az állomásra, és vonattal megyünk Kijevbe. Este elindultunk vonaton, de nyitott vagonokban. Nagyon hideg szél fújt, nagyon fáztunk.
2-án reggel Kijevbe érünk, ahol a város keleti részén, a várostól 8 km-re szállásolnak el bennünket. Nagyon jó helyünk van.
8-án reggel el kellett mennünk Kijevből, mert még nem voltunk fertőtlenítve. A szomszéd faluba, Chotovba mentünk.
15-én reggel négyen elmentünk Kijev délnyugati részére szállást csinálni.
21-én beérkezik a gyalogság.
22-én pedig a gépkocsizók. Ekkor tudtuk meg biztosan, hogy megyünk haza.
25-én volt a páncélos hadosztály búcsúztatója a kijevi stadionban. Több ének és játék bemutatása után a hadosztályparancsnok úr, Horvát Ferenc vezérőrnagy búcsúztatta a páncélos hadosztályt a 2. hadseregtől. Az ünnepségen ott volt a 2. hadsereg parancsnoka, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes. Az ünnepség nagyon jól sikerült. Délután az operaszínházban voltunk, az is nagyon jól sikerült.
26-án a magyar moziban voltunk. A Földindulást játszották. Ez is nagyon jó volt. Ekkor kaptuk a zsoldot. Hazaküldtem 150 pengőt és még beváltottak 6 M.10F-et = 10 P-t.
28-án korán keltünk és gyalog mentünk a kijevi állomásra. Nagyon boldogan mentünk, mert ezen a napon fertőtlenítettek, délután pedig beültünk a vagonba és este 8 órakor indultunk haza.
29-én Zsitomiron, Proszkurovon, Tarnopolon, Sztrijen át.
30-án este Lavocsne határállomásra értünk. Éjfélkor továbbmentünk.
31-én hajnalban értünk Szolyvára. Ez már magyar város. Itt fertőtlenítettek. Este hat órakor elindultunk, Munkácson haladtunk keresztül.
Április 1-jén áthaladtunk Miskolcon, aztán Hatvanon. Aszódon letértünk a fővonalról és Balassagyarmat felé mentünk.
2-án reggel beértünk Balassagyarmatra, 9 órára pedig Ipolyságra. Nagyon szépen fogadtak az állomáson. Aztán beértünk a laktanyába.”
A 22. gyalogezred hadilétszáma ebben az időszakban elérte az 5 ezer főt, az 1942-1945 évi alkalmazás során megközelítőleg mintegy 4 ezer fő került veszteséglistára a gyalogezredből. Ebben benne vannak az elesettek, az eltűntek és a hadifogságba esettek is.
A „szerencsésen” hazatértek számára a háború egy időre befejeződött. Ám a következő évben újra mozgósították a poklot megjárt katonákat. A Kárpátok előterében, majd a magyarországi hadszíntereken kellett szembeszállniuk a szovjet csapatokkal, akik már nem a hazájukat védték.
A rendszerváltás óta, több mint negyedszázada már kimondhatjuk, hogy a második világháborús honvédeink a hadszíntereken az igazságért küzdve a kötelességüket teljesítették, amiért főhajtást és tiszteletet érdemelnek. De adózzunk tisztelettel és hajtsunk fejet a hadiözvegyek és a hadiárvák előtt is, akik óriási hátrányba kerültek a háború befejezése után.
Ezt a tragédiát sohasem feledhetjük el.
