(Fotó: pixabay)

Ha az ember tudatában van annak, hogy valami rosszat követett el, és avégett bántja a lelkiismeret, akkor bűntudata van. Ez persze bizonyos erkölcsi színvonalat föltételez, a jó és a rossz közötti különbség fölismerésének a képességét.

Nem minden bűnözőre jellemző ez, elvégre bűnt nem azért szoktak elkövetni, hogy akkor rajta, csináljunk valami rosszat, azért sem, mert a cselekményt rossznak tudják be, hanem mert jónak tartják. Valamilyen oknál fogva, saját szempontjukból, persze. Mert azt azért tudni szokták (bár inkább utólagosan), hogy objektíve nem jót cselekedtek, tehát, hogy amit elkövettek, azt üldözi a törvény (azért menekülnek, bujdosnak, tagadnak, stb.).

Egyéni bűntudat akkor van, amikor rossz a lelkiismeretem, amiért – például – a tiltás ellenére lekvárt loptam. Kollektív bűn is létezik, tényleg, akár a kollektív jog, annak ellenére, hogy azt viszont tagadják. (Cseh)Szlovákiában jól tudjuk, mit jelent a kollektív bűn, ezt Beneštől igen jól megtanultuk. Ugyanakkor olyan kollektív bűntudat is létezik, amit egy közösség (nemzet) önként vállalt. Ilyen a németek kollektív bűntudata a II. világháborúért és a náci garázdálkodásért (annak ellenére, hogy nem minden német volt náci és gyilkos).

Sajátos jelenség ez. Az I. világháborút kiprovokáló Német Császárság (bár voltak ebben kiadós tettestársai) azzal végezte, hogy csúnyán megalázták. Pontosabban nem a császárságot, mert az megszűnt, hanem a német népet. Erre aztán jött egy vezérszónok, és a megalázott németek arcába kiabálta, hogy nem vagytok ti söpredék, hanem nagy nép, és ő visszaadja nekik a nagyságot. Az lett volna a furcsa, ha ezt nem hiszik el, hiszen az egész németség erre vágyott, ez volt a normális reakció. De elhitték, s olyan végletekbe kerültek ezáltal, amiért joggal szégyenkezhettek, amiért joggal lett bűntudatuk.

Csakhogy a német nép valóban nagy, tehetséges, dolgos, kiheverte ezt is. Bűntudata azonban megmaradt, túl sokszor vágták az arcába a hitlerista bűnöket. Egy porig rombolt ország föltétel nélkül legyőzve újból fölvirágzott. A bűntudatával együtt. E bűntudatának, valamint gazdasági képességeinek ötvözete furcsa-torz gyümölcsöt termett. Amikor pedig a győzteseknek a legyőzött már diktálni volt képes, kinyitotta bűntudata sötét ajtóit, hogy sebeit pátyolgassa. Hogy világos legyen: a migráns probléma komplex (nem)kezeléséről van szó a török vendégmunkásokkal kezdve napjaink tömeges népvándorlásáig. Csakhogy nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, mi következhet abból, hogy ezekből az ajtókból tulajdonképpen az öngyilkosság lassú variánsa árad.

Mikor ez tagadhatatlan lett, jöttek a különböző kifogások, magyarázatok, átverések, fenyegetések – bármi, csak ki ne derüljön az igazi ok. Agyonpolitizálták, félrebeszéltek, rafinált filozófiával körítették (nemcsak a németek), pedig az ok egyszerű: téves kapcsolás. Összekeverték, éspedig alaposan, a gazdasági sikereken alapuló humánumot, az idegen érdekek nyereségvágyát, valamint a tudatosan életben tartott bűntudatot: meghívólevél lett belőle. Tessék jönni, csak bátran, hogy letudjuk a penitenciát, hogy bizonyítsuk: nem vagyunk rasszisták. Igaz ugyan, hogy nem ez a nemzedék vétkezett, de a bűntudat mélyen ülő, zsigeri baj, bűnhődni az ősökért is kell.

S mivel a bűntudat súlyos teher, enyhítésének legjobb módja annak kollektivizálása, legalább részbeni áthárítása. Így lettek a vádak: nem vagy elég emberséges, nem vagy elég segítőkész, nem vagy elég szolidáris a szegényekkel, akik olyan szegények, hogy ezer eurókat képesek fizetni az embercsempészeknek, nem vagy elég elnéző és nem vagy elég befogadó sem.

Bezzeg vannak népek, amelyeknek sosem ajánlották, hogy átcsempészik egy más, egy jobb világba; egy nemzeti katasztrófa után, mint amilyen Mohács volt, inkább belerúgtak, csakúgy, mint szabadságharcuk után, forradalmuk idején pedig csak ígéretekkel bolondították. Most viszont e másvilági szegényeket el kell látni mindennel, mi szem-szájnak ingere, ellentétben az őshonos nemzetekkel és nemzetrészekkel, akikkel kapcsolatban senkinek sem jut eszébe segíteni: az segítsen önmagán, vagy fulladjon meg, az ő baja olyan belügy, amibe nem avatkozunk. Viszont légy szerény, a vendégeknek, akiket nem te hívtál meg, mindent meg kell adni, önmagad rovására is, mert ha önmagaddal vagy szolidáris, egoizmus az.

Vajon kinek lesz bűntudata, ki tudja majd megkülönböztetni a jót és a rosszat, ha ebben a nagy üstben, amit az újkori népvándorlás szervezői készítettek, eltűnnek a sajátosságok, a jellemző egyediségek, a hitünk, a kultúránk, s a szivárvány gazdagsága áttetsző, könnyen manipulálható masszává változik? Kit lehet majd azután megcsalni és meglopni? Az arctalan rabszolgákat?