Hogyan kapcsolódik a címbe foglalt két téma egymáshoz Magyarország és Csehszlovákia viszonyában 1945-1947 között, arról szólt a VERITAS Történetkutató Intézet évadnyitó előadása és könyvbemutatója, amelyen Ujváry Gábor intézetvezető moderálása mellett Hollósi Gábor tudományos főmunkatárs és Popély Árpád a Selye János Egyetem docense vitatta meg a kérdést.
„Oroszvárra…szerdán hajnalban bevonul a csehszlovák katonaság. …kedden délután… az utolsó hivatalos ténykedése Cserpes Géza községi közjegyzőnek egy esketés. Takács Gyula határvadász oroszvári asszonyt visz magával új állomáshelyére. A hatalmas anyakönyvben még alig szárad meg a tinta, amikor Cserpes Géza leteszi az anyakönyvvezető piros-fehér-zöld szalagját. A szalagot is ládába csomagolják, és a következő esküvőt már más színű szalaggal tartja az új anyakönyvvezető.”
Ennek a máskor mindennapi, de akkor 1947 októberében megrendítő pillanatnak a felidézésével Ujváry Gábor, gyakorlott moderátorként máris megteremtette az előadás hangulatát. Pontosabban: könyvbemutatóét is, mert a Veritas Füzetek sorozatban nemrég jelent meg A pozsonyi hídfő című tanulmány, szerzője: Hollósi Gábor, aki a fenti idézetet a hajdani Győri Hétfő: Búcsúzik a három község című tudósításából vette át.
A három elcsatolt község: Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún – eredetileg a csehszlovák kormány még Rajkát és Bezenyét is követelte – sorsa szorosan összekapcsolódott a felvidéki magyarság lakosságcserének nevezett elűzésével, az ennek mértékéről folyó tárgyalásokkal. Az előzményekről, ha röviden is, szólni kellett az előadóknak.
Popély Árpád hangsúlyozta, hogy az I. Világháborút követően kialakított új államok egyike sem volt nemzetállam. Fokozottan állt ez Csehszlovákiára, amelynek 3 milliós német lakossága mellett csak 2 millió volt a szlovák, ezért, hogy legalább a 2/3-os arányt elérjék, a csehet és a szlovákot egységes nemzetnek tekintették. Azonban a szlovákok ugyanúgy autonómiára törekedtek, mint a ruszinok, és Prága ugyanúgy nem adta meg, miként a magyaroknak sem. A nemzetállami célokat szolgálta a kolonizálás is, amikor a két világháború között elvett magyar nagybirtokokat betelepített csehek kapták.
Hollósi Gábor is visszautalt a kérdés eredetére: 1918 karácsonyán a Károlyi Mihálynak átadott antantdiktátum az ideiglenes határt a Duna vonalában jelölte meg a Morva torkolatától az Ipoly torkolatáig. Ligetfalu községet Magyarországnál akarták meghagyni. A béketárgyalásokon 1919-ben már csehszlovák fennhatóság alatti demilitarizált területnek szánták, a csehszlovák csapatok azonban ezen is túllépve, a francia Mittelhauser tábornok tudomásával 1919 augusztusában elfoglalták a pozsonyi hídfőt és Ligetfalut. A békeszerződés végül ezt rögzítette, de további területekről akkor nem volt szó.
Az előadáson elhangzott: Hitler Ligetfaluról távcsővel szemlélte Pozsonyt 1938-ban (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Az I. bécsi döntés sem adta vissza Magyarországnak a pozsonyi hídfőt, mert azt a németek szállták meg mint fontos stratégiai pontot. Még Hitler is ellátogatott a helyszínre, aki az anekdota szerint egy magas oszlopon álló, a csehszlovák címert tartó bronzoroszlánt látva közölte, hogy ’a macskának lent a helye!’.
Már a háború alatt megkezdődtek a csehszlovák titkos tárgyalások a német és a magyar lakosság majdani kitelepítéséről, amely kívánság a háború után összekapcsolódott a trianoni határok visszaállítása mellett még újabb területi követelésekkel. Ismert tény, hogy amikor a nagyhatalmak nem járultak hozzá – kivéve a Szovjetuniót – hogy Csehszlovákia a német nemzetiség mellett a magyarokat is kitelepítse az országból, képmutatóbb megoldásként megszületett a lakosságcsere egyezmény. A csehszlovák kormány azonban ezt kevesellte, és el akarta érni, hogy a párizsi béketárgyalásokon a pozsonyi hídfő alatti magyar területet – az említett öt falut és környékét – csatolják Csehszlovákiához, továbbá engedélyezzék a lakosságcserén túl további 200 000 magyar áttelepítését, és kötelezzék a magyar kormányt arra, hogy mindörökre mondjon le a „Szent István-i gondolatról” és a jelképek használatáról, különös tekintettel a hármas halomra és a kettős keresztre. A csehszlovák követelést támogatta Jugoszlávia és Ukrajna képviselője, viszont – ami a kétszázezer magyart illeti – elfogadhatatlannak tartotta Smith amerikai tábornok és a többi angolszász ország delegátusa, sőt: belátták, hogy a csehszlovák területi igény teljesítése elvágná a Bécs-Budapest közlekedési útvonalat.
Rajka és Bezenye tehát maradt a magyar határon belül. A csehszlovák fél végül ezt tudomásul vette, miként azt is, hogy nem kapja meg az óhajtott területeket az Ipolytól délre, és egy másikat Kassától délre, de a kétszázezer magyar kitelepítéséhez mindaddig ragaszkodott, amíg az amerikai tábornok kilátásba helyezte, hogy még azt a hármat is elvesztheti a pozsonyi hídfőnél.
Popély Árpád emlékeztetett arra, hogy a lakosságcsere csak a magyarországi szlovákok számára volt önkéntes választás, a felvidéki magyarokra ez nem vonatkozott. Őket kijelölték, és kiválasztásuknál szerepet játszott a vagyoni helyzet és a vallási hovatartozás, mert a reformátusoktól előbb akartak szabadulni. A létszámot mégis sikerült emelnie a csehszlovák kormányzatnak: engedélyt kaptak arra, hogy a lakosságcserén túl kitelepíthetik a háborús bűnösnek minősítetteket is. Ilyenek „gyártása” aztán futószalagon ment. Közkeletű tévedés, hogy a deportáltakat a kitelepített németek helyére vitték a Szudéta-vidékre, holott a gazdag falvakba csehek és szlovákok költöztek, míg a magyarokat belső Cseh- és Morvaországba deportálták.
A párizsi békeszerződést 1947. február 10-én írta alá Gyöngyösi János magyar külügyminiszter, de a Magyar-Csehszlovák Határrendező Bizottság tárgyalásai még egészen 1949 elejéig folytak. Hollósi Gábor könyve ezekről igen részletesen számol be, de előadásában csak két fő kérdést emelt ki, ami a nem szakemberek számára is érthetővé tette az ügy elhúzódását.
Az egyik a „passage”-egyezmény volt. A három község elcsatolásával a Bécs-Budapest közútnak egy rövid szakasza Csehszlovákiához került. Amíg az azt helyettesítő utat megépítik magyar területen, szükségessé vált az átmenő forgalom engedélyezése és szabályozása. Építési határidő, illeték, az egyes járművek áthaladása közti időtartam és még számos részletkérdés került a Határrendező Bizottságon belül alakult közlekedési albizottság elé.
Az új határ a Gutor – sziget nyugati szélén, ilyen és ehhez hasonló fotókkal találkozhatnak a kiadványban (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A másik, még szövevényesebb ügy a rajkai zsilip volt, amelyet 1907-ben épített a magyar állam azért, hogy biztosítsa a Szigetköz és a Mosoni-Duna-ág másik oldalának is az árvízvédelmét. Magyar kézben tartása fontos volt 102 település, köztük Győr és Mosonmagyaróvár biztonsága szempontjából. Ezt a párizsi békeszerződés is respektálta, csakhogy a határvonalat tévesen rajzolták: a zsilip fontos tartozéka, a visszaeresztő csatorna – ismert nevén: Császárligeti csatorna – csehszlovák területre került. A kérdésről folyó vita kiterjedt a Rajka körüli terület kataszteri határára, a Gutor-szigetre, a hordalékzátonyok magasságára és számos más kérdésre.
A hosszan elhúzódó jogi és vízügyi vita végére úgy kerülhetett pont, hogy Magyarország a földkataszterből, beleértve a Gutor-szigetet átadott Csehszlovákiának a Császárligeti csatornáért, vagyis az árvízvédelem biztonságáért.
A Határrendező Bizottság elé kerülő kérdések közül a három Csehszlovákiához csatolt település: Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún magyar lakosságának emberi és polgári jogairól, valamint az onnan valóban önként Magyarországra költözők vagyoni kártalanításáról szóló vitáról már nem eshetett szó, hogy a VERITAS-est hallgatóságának kérdéseire is maradjon idő. Ezek között szó volt az oroszvári Lónyai-kastély és a Pannonhalmi Apátság közti perről, a bősi-erőműről, a térség etnikai arculatának már a magyar határon belül is érzékelhető átalakulásáról.
Oroszvári kastély, ilyen és ehhez hasonló fotókkal találkozhatnak a kiadványban (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Tehát a Határrendező Bizottság munkája befejeződhetett 1949-ben, de hatásai itt élnek velünk. Bizonyítja, hogy az előadást követően szinte megrohamozta a közönség a történelmi kiadványokat kínáló könyves-pultot az est tárgyát képező, dokumentumokat és fényképeket is bőségesen tartalmazó tanulmányért.
