Vannak olyan magasztosan pozitív csengésű szavak, amelyektől mindenki meghatódik, szinte könnybe lábad tőlük a szemük. Ilyen például a béke, bár ez már sajnos eléggé elcsépelt: a fenséges szavakat ugyanis többnyire lejáratják.
A béke kifejezés hallatán az emberek már csak legyintenek, ugyan kérem, miről van itt szó, hiszen szerte a világon gyilkolják, robbantgatják egymást. Vagy a szabadság: gyönyörű dolog az! Szép, szép, csodálatos, eszményi, csak nem tudjuk, mi az. A sort folytathatnánk. De kérdezzük csak meg e fogalmak használóit, ön szerint, hölgyem, uram, mi ez a béke, mi a szabadság, hogyan érti ön, ha már objektív meghatározását nem tudja előidézni? Ha zavart hümmögés a válasz, az legalább őszinte, rosszabb esetben valami elképesztően értelmetlen fecsegés a reakció. Azért, mert e gyönyörű, hetedik mennyországba emelt kifejezéseket mindenki ugyan szívesen beveti, utal rájuk, példálózik és hadonászik velük, érvként is százszor fölhasználják, de értelmét nem ismerik.
Igaz, filozófusok sem tudtak megegyezni, mi lenne az. De akkor minek ragozzák – csak azért, mert olyan szép? Úgy foglalkoznak velük, mint egy giccses babával. A „hozzáértők” szerint általában az derül ki, hogy béke akkor van, amikor nem veszekszik a feleségük, szabadság pedig akkor, ha azt tehetik, amit akarnak.
Van sok más fenséges kifejezés is, amiről nem tudják, mit jelent. Ilyen például az aktivista.
Az embernek már szinte lúdbőrzik tőle a háta, ha hallja, mert az olyan, de OLYAN magasztos, társadalmat és egyént egyaránt óvó-védő jogharcos képzetét sugallja, aki rettenthetetlenül, nyílt kebellel áll ki az emberiségért, az igazságért, méltóságért, jogért és így tovább. Ami csúnyaság és igazságtalanság csak van ezen a világon, az ellen bátran és önfeláldozóan harcol a nemes érzelmek által vezérelt aranyszívű, grafomániás aktivista. Ő már-már egy szent szinonimája. Azzal kívánja a köztiszteletet elérni, hogy látszatot kelt, ő az, aki a hibákat, bűnöket, igazságtalanságokat, disznóságokat és egyéb galádságokat – a köznéptől eltérően – észreveszi, kipellengérezi, sőt a jobbulásért önzetlenül akár politikai pártot alapítva legott harcba száll: megállapítja a diagnózist, megjósolja, mint egy próféta, az általa kezdeményezett változást, miközben érdemdúsan körülnéz, és megigazítja a glóriát a feje fölött.
Nem tudom, kimutatta-e már valaki (tárgyilagosan, pártatlanul!), lett-e ilyen aktivista aktivitásoknak valami kézzelfogható eredménye, mert ezek az önfeláldozónak tűnő önjelölt messiások gyakran olyasmiben turkálnak, féligazságok bevetésével akár, aminek nem sok értelme van, sokkal inkább sértett egójukat szellőztetik, inkább fölösleges fölfordulást okoznak kibillent lelkiviláguk pátyolgatására (vagy inkább elrejtésére?). Azt a benyomást keltik, hogy legszívesebben egy tömegdemonstráció élén vonulnának végig a városon követőik által körülrajongva, valahogy úgy, mint Caesar Rómába, miután átlépett a Rubiconon. Mert az a legszebb, ha demonstrációt szervezhetnek, akár hamis jelszavakkal, mindegy az, az ellenkezés a lényeg. Csakhogy egy aktivistából nemigen lesz Caesar, csak a szemét marad, amit maga után hagy.
Aki segíteni akar, a társadalom javára válni, az nem szokott kiabálni, feltűnési viszketegségben sem szenved, hanem dolgozik, szépen csöndesen. Az alkalmi fölbuzdulások, még ha folyamatosak is, csak zavart okoznak, egy frusztrált lélek nyugtalanságát, állhatatlanságát közvetítik. Tisztelet a kivételnek, de ha valaki bloggerként és aktivistaként jellemzi magát, attól a hideg rázza ki az embert. Ennél már csak a „szakavatott” hozzászólók rosszabbak: az a primitív sületlenség és trágár szóhasználat (a helyesírás és az interpunkció mellőzéséről nem is beszélve) negatívan elképesztő, s a demokrácia durva, bár eléggé népszerű karikatúrája.
Persze nem az a helyzet, hogy minden rendben van, s nincs mit jobban csinálni, de ez az öncélú handabandázás, mindenáron kritizálás többet árt, mint használ, mivel csak azt akarják bizonyítani (önmaguknak?), hogy van véleményük, holott nincs, csak utánoznak valamit. Előfordul, hogy amit – akár nem ok nélkül! – fölhoznak, azzal tulajdonképpen az újságíróknak kéne foglalkozniuk. Csakhogy az újságírók nem azzal, hanem (túl gyakran és feltűnően) a munkaadóik által megadott témákkal és megadott szemléletben foglalkoznak, miközben a valóság nem föltétlenül mérce.
Egy modern demokráciában ezt – sajnos – úgy tűnik, szintén el kell fogadni. De éppen ezért is olyan tökéletlen ez a rendszer. Mert bizony nehéz a hülyéket és a nyüzsgő mócsingokat elviselni.
Ezzel szemben vannak emberek – szerencsére ezekből sincs kevés – akikről szinte nem hallani semmit, pedig sokat és hasznosat tesznek. Hogy csak egyet említsek, itt van például Duray Éva, aki nemrég Csemadok Életmű Díjat kapott. Semmi nagyra szólót nem cselekedtek a hozzá hasonlók, amitől megremegett volna a világ, vagy amiből nagybetűs hír lett volna, ellenkezőleg, ritkán emlékezett meg róluk a napi hír. Az ilyenfajták nem is dicsekszenek soha, nem tesznek világraszóló bejelentéseket, „csak” teszik a dolgukat.
Vagy itt van Takács András, akinek érdemeit nem is tudom, méltatták-e már kellően: ő sem a nagyotmondók, a büszkélkedők közé tartozik, holott neki is volna mivel dicsekednie. De ő sem az aktivisták vagy bloggerek hangoskodó csoportjába tartozik. A nemzetiségi iskolák sok-sok tanítójának napi szolgálatáról, önfeláldozó munkájáról nem is beszélve.
A hírnév röpke, de a munkát minden nap el kell végezni. Kisebbségben ez többszörösen fontos. Szájhősök helyett e munka elvégzőit tiszteljük és becsüljük. Az igazi hősöket.
