A két pozsonyi barát, Jankó Zoltán és Gyóni Géza emlékének ajánlva
Gyermekkoromban érdeklődve hallgattam az öregek beszélgetését a szabadságot védelmező harcokról. Az asztal körül ülők dicső csatákról, hűséges bajtársakról, a hazát védő honvédekről szóltak. A pipafüstből kirajzolódó arcvonások mindegyike a büszkeséget hirdette a családtagok felé. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer én is huszár leszek.
Baka szülötte baka
Pozsonyban élő barátommal sorstársaknak számítottunk, mivel mindketten a Csallóközből érkeztünk, gazdálkodással foglalkozó családok gyermekeként. Zoltán Fel-Bakán született, és a gyermekkorát is ott töltötte. Meghívására jártam ebben a faluban, amelynek közvetlen szomszédtelepülése Al-Baka.
Az oda vezető úton sokat mesélt a családjáról és a községről. A városból érkező megfáradt utazó a település felső végén található Szűz Mária-képnél hálát adhatott a szerencsés utazásért, miközben Mészáros Antal községi hadnagy hűs árnyékot nyújtó fái alatt megpihenve felfrissíthette magát az ősi Csiliz vizét tápláló híres bakai források egyikénél. Mi is így tettünk, miközben útitársam nevetve adta elő megkeresztelésének történetét. A Zoltánt szülei választották neki, ámde atyai nagyapja a saját nevének örökösét látta benne. Az öreg Lajos bácsi tervének kivitelezéséhez hű szövetségesre talált a helyi plébánosban, a „vaserélyű” jelzővel illetett, szigorú tekintetű Farkass Mihály esperesben, aki a pogány névadást határozottan elutasította. A bölcs keresztanya közbenjárására, mindkét félnek elfogadható döntésként, Zoltán Lajos lett a „pogánynak keresztelt” kisgyermek neve.
Amikor később a koronázóvárosban portréfotót készítettünk a katonatiszti egyenruhánkban, mosolyogva Baka szülötte bakának neveztem. A háború idején pedig büszkén mutatta azt a cigarettatárcát, amelyen a Jankó főhadnagy alakulatában szolgálatot teljesítők neve szerepelt három évszámmal: 1914-15-16.
Az én „pogány nevű” bakai baka barátomon keresztül ismertem meg Gézát, a „teológus katonaköltőt”.
Jankó cigarettatálcája, 1914-1916. (Fotó: Darnai Zsolt gyűjteményéből)
A katona, aki költő
Géza egy Pest megyei településen (Gyón) élő evangélikus lelkész harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot (Áchim Gézaként). A nagy család és a falu számos versének lett az ihletője. A pozsonyi evangélikus teológián tanulva tovább folytatta a rímfaragást. Alkotásai közül több is megjelent a helyi újságban, amelynek – a tanulmányait megszakítva – munkatársa lett. A Duna-parti városból való távozásának emlékére, Zoltán barátságát és segítségét nem feledve, külön verssel is köszönetet mondott:
„Köszönöm, városom,/Vén Duna szeretője,
Te búsásan fizettél/Pár búcsús alkonyaton.
S most – messzi városokba!/Ó melyik ád még ennyit!
Sebaj, mehetünk, vonatom.”
[Gyóni Géza: Hajnalban a perronon (Jankó Zoltánnak), Pozsony, 1912, részlet]
A katonai alapkiképzés után póttartalékosként hazaengedték őt, ám Bosznia-Hercegovina annektálásakor (1908) változott a helyzet, és újra behívták katonai szolgálatra. Cézár, én nem megyek című háborúellenes verse miatt sokan elítélték őt:
„Már összeszedtem kis cókmókom.
Indulni kell. Jaj, hogy lehet.
Vérben úszik vad hegyek orma.
Cézár, én nem megyek.”
(Gyóni Géza: Cézár, én nem megyek, részlet)
Jankó Zoltán katonai egyenruhában, Pozsony, 1904 (Fotó: Darnai Zsolt gyűjteményéből)
Akkoriban a hadakozást várók hangja, majd a háborút üdvrivalgással ünneplők lelkesedése sokkal hangosabbnak bizonyult. Pár év frontszolgálat után, az éjszakai rémálmok sokakban felidézték Géza előrelátását.
1914. augusztus 1-jén póttartalékos közlegényként kellett bevonulnia. Ezredével Przemyśl erődjébe került, ahol nyolc hónapot töltött. A Tábori Újságba írt verseivel egyre nagyobb népszerűségre tett szert bajtársai körében. A város egyik könyvnyomdájában megjelent Lengyel mezőkön, tábortűz mellett című kötete később több kiadást is megélt. Az első ostrom végét még ő is győztesként ünnepelte, ám Przemyśl második ostroma megpecsételte a sorsát. November elején az oroszok újra körülzárták őket, ám a védők hősies küzdelme márciusban mégis megadással ért véget. A katonák, köztük Gyóni Géza költő is, orosz hadifogságba kerültek.
A verselő hadifogoly
Mihály nevű öccse, aki tisztként szolgált az ostrom idején, maga mellé vette Gézát, mint tisztiszolgát. Így segítette testvérét, hogy a fogság keserű időszakát jobb körülmények között vészelje át. A szibériai hadifogolytáborban érte a hír a Petőfi Társaságba való beválasztásáról és az otthoni sikereiről. A rangos irodalmi elismerés mellett további sikernek örvendhetett verseskötetének újabb kiadásával. A haza nem feledte őt, bár a tábor sanyarú körülményeiből nem szabadulhatott. Sok rabtársához és öccséhez, Mihály főhadnagyhoz hasonlóan egészsége megromlott. Testvére elvesztése után, éppen 33. születésnapján (1917) hadifogolyként halt meg az a katona, aki korának kiváló költője volt.
Tisztelet emlékének!
(Források: Gyóni Géza összes versei, www. mek.oszk.hu; Kocsor János: „Előüzenet Ferenc Jóska”. Tallózás első világháborús emlékek között, Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 4., Békéscsaba, 2014; Bedécs Gyula: Az I. világháború emlékezete Galíciában, az Isonzó-völgyében és a Doberdón, Totem Plusz Könyvkiadó Kft., 2008; PaedDr. Darnai Zsolt: A múzeumalapító és író Jankó Zoltán a kortársak értékelése alapján, In Csallóközi Múzeum, XXIII. évf., 2005-2014, Dunaszerdahely, 2014, 213-221.)
