Száz esztendővel Trianon után nem öncélú azon töprengeni, hogy mi is történt, és miért. Nyilvánvaló, hogy túl kell lépnünk az első idők érzelmi töltetű magyarázatain. Csak a korábban velünk élő és 1920 után szomszédainkká lett nemzetek gondolkodását és szempontjait megismerve, a magunk múltjával is szembenézve lehet esélyünk arra, hogy feszültségmentessé tegyük az életet a Kárpát-medencében.
1938-ban Egyed István Politikai nemzet és népi nemzet címmel egy tanulmányt jelentetett meg a Katolikus Szemlében. Ebből idézek két részletet.
„Galeotti írja Mátyás király idejében, hogy amíg más nemzetek latinul és saját nyelvükön írnak, a magyarok csak latinul. Az osztrák Gustermann 1816-ban német nyelven közzétett magyar közjogában rosszindulatúlag egyenest úgy állítja be, hogy Magyarországot épp oly joggal lehetne Tót-, Kún- vagy Németországnak nevezni, hisz a magyarok (t.i. a Magyar nevű törzsből származók) a honfoglalóknak csak nyolcadát tették, és a magyarok Magyarország és Erdély lakosságának az ő idejében is csak negyedét képezik.”
„A magyar nyelv és ezzel a magyar nemzetiségűek kiváltságos helyzetének biztosítására 1791-től kezdve tesz lépéseket a törvényhozás. Először a magyar nyelv iskolai tanítása, majd a latinnal párhuzamos elfogadása, a Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudós Társaság felállítása, végül a magyar nyelvnek a közoktatás, a közigazgatás, bíráskodás és törvényhozás kizárólagos hivatalos nyelvévé tétele ennek a küzdelemnek főbb állomásai. Az 1791., 1792., 1805., 1827., 1830., 1836., 1840. és 1844. években alkotott törvények az eddig nyelvileg közömbös államot nyelvi szempontból fokozatosan magyar nemzeti állammá alakították át. De a magyarság nemzeti feléledésével egyidőben természetesen megindult nemzetiségeink öntudatra ébredése is és az ellentétet a magyar nyelv jogainak biztosítása mind erősebben szította.”
Galeotti ugyan nem elég pontos, hiszen éppen a 15. században kezd terjedni a magyar írásbeliség, de a lényeget tekintve igaza lehetett. Korábban a latin írásbeliség mellett magyar szóbeli fordítások, prédikációk léteztek. Arról is tudunk, hogy az ország északi részein a prédikációk nyelve szláv volt. Adva volt tehát a nyelvi béke, etnikai feszültségre talán a bíróválasztás rendjének szabályozása utal, – Mátyás királytól maradt fenn ilyen rendelkezés – de épp az, hogy a kérdést szabályozták nemcsak egy esetleges feszültséget tételez fel, hanem annak megoldását is. Gustermann valószínűleg alábecsüli a magyarok számarányát, de a tény csak tény marad: a 19. század elején nem voltunk többségben a Magyar Királyság területén. Mivel a politikai nemzetet alkotó nemességben érvényesült a magyar dominancia, öt évtized alatt sikerült a magyar nyelvet valódi államnyelvvé tenni, s ezt a törekvést még nem a velünk élő nemzetek, hanem Bécs fékezte. A Trianonra vezető út valahol a 19. század első felében kezdődött. A magyarság a maga nemzeti ébredésének örömében nem vette figyelembe, hogy a velünk élő nem magyar ajkú polgárok körében ugyancsak lezajlik a nemzetté válás, tehát ők is követelik a maguk jogait. Egyed István idézett tanulmánya – több más írással együtt – jelzi: eleink mindennek tudatában voltak. 1945 után az internacionalizmus jegyében még a történteket is elhallgatták, persze, hogy nem esett szó annak okairól. Most tehát újra fel kell fedezni, és tudatosítani kell magunkban, hogy hol a probléma gyökere.
Sokan és sokszor elmondtuk, hogy manapság pontosan azon jogokat kérjük, követeljük a szomszéd országokban élő nemzettársaink részére, amelyeket annak idején a kisebbségek követeltek tőlünk, s többnyire hiába. Ennek fényében érdekes az a gondolatmenet, amelyet Széchenyi István írt le a Hunnia című tanulmányában.
Egyed István lényegre törően ismertette, hogy Széchenyi egyenest a nemzetiségekhez fordul s azoktól kér megértést a magyarság törekvéseihez. Azzal érvel, hogy hazánk nem magyar népeinek megvan a törzsöke a határokon kívül, ott tehát őrködnek sorsuk felett; a magyarnak nincs rokona sehol a világon. A nemzetiségeknek „igazi hazájuk künn van” és így fennmaradásuk záloga bizonyos; a magyarság elleni támadással tehát nem létüket védelmezik, hanem meg akarnak semmisíteni egy nemzetet, amely csak ezen a földön virulhat. A magyarság szabadszerkezetű alkotmányával és szabad intézményeivel kellemesebb otthont ad a nem magyar lakosság számára, mint amilyent bármely más zászló jelentene. „Csak mi képezhetjük Magyarországnak azt a középítő pontját, amely körül a nemzetiségek seregelhetnek; közös érdek tehát a kézfogás.” Minden nemzetiség maradjon hű származásához és nyelvéhez és a maga külön sajátságaiban szolgálja a közös hont. „Egyesüljetek tehát, Hunnia minden nemzetei, a magyar géniusz szárnyai alatt!”
A XX. század elején ezt az egyesülést beolvasztásként képzelték el. Ma tudjuk, hogy a kézfogás közös érdek, de részünkről mégis kísért a gondolat, hogy ne a teljes egyenlőségre törekedjünk, hanem arra, hogy a „kézfogás” után a többiek „a magyar géniusz szárnyai alatt” éljenek. Ez így nem sikerülhet. A többi nemzet pedig a múltban elszenvedett sérelmekre hivatkozva most „törleszt”. Széchenyi korában talán költői túlzás volt, hogy meg akartak volna semmisíteni bennünket, ma viszont – legalábbis egyes politikai pártok részéről – tetten érhető a szándék, hogy a magyar kisebbséget eltüntessék. Ez éppen olyan hiba, ha nem nagyobb, mint a magyar primátusra törekedni.
A megoldás, bármilyen utópisztikus is, csak egy őszinte kézfogás lehet. Ahogy erre már közel egy évtizede törekszik a Charta XXI megbékélési mozgalom. Kinyújtjuk a kezünk. Ki belecsap, ki pedig rá.
