A hajdútánc a XVI-XVII. században élte virágkorát. Az írásbeli emlékek nagyobb része is ebből az időszakból származik.
Ránk maradt Esterházy Pál önéletírásában, hogy „…az 1647-es országgyűlés alkalmával az udvar előtt kellett bemutatnom táncos tudásomat.” Vacsorai asztalbontás után „…két mezítelen karddal kellett hajdútáncot járnom, kinek igen mestere voltam.” Itt a táncos már nem is egy, hanem két meztelen karddal táncol egyszerre. Találkozunk ilyen virtuóz megoldással napjaink fokossal járt betyártáncaiban, valamit a kanász- és a botos táncokban is. Ez igazán látványos táncelem, mely igen nagy ügyességet kíván. Hagyományőrző táncosaink közül a Borzován élt ifj. Farkas István művelte ezt nagyon ügyesen. Ő nem karddal, hanem két pásztorbot fej feletti forgatásával mutatta be ügyességét.
Én 1951-ben a Szlovák Állami Népművészeti Együttesben találkoztam a látvánnyal először, – ott a betyártáncba bedolgozva többen is táncolták ezt a nagyon látványos elemet. A színpadi bemutatása után indult aztán igazi hódító útjára: a szlovák táncokban fokossal (szekercével), a magyar táncokban pásztorbotokkal járták. Volt két táncos szemben felállva változata is, amikor a szemben elhelyezkedők közül ugyanarra a zenei tételre az egyik táncos felugrott és körívesen átvágott a vele szemben guggoló feje felett, az pedig guggolás közben írt le körívet a fokossal a szemben táncoló lábai alatt. Ha kard, illetve szekerce helyett eszközként pásztorbotot, illetve cséphadarót alkalmaztak, azzal is meg lehetett csinálni.
A leírásokból megtudhatjuk, hogy szekercével és karddal, illetve két mezítelen karddal járták a táncot. Az adott korban a katonai (hajdú) virtuskodás látványos bemutató eleme lehetett ez a táncolási mód. Az előző írásunkban Thurzó György nádor 1615-ös wittenbergi küldöttségével kapcsolatban emlékeznek erre, tehát harminc évvel korábbi dátummal már biztos tudásáról tesznek tanúbizonyságot. Az adatokból arra következtethetünk, hogy a hajdútánc ebben a korban már koreográfiailag érett volt, az improvizáló (rögtönző) előadó-bemutató módja mellett is szilárd szerkezettel bírt és országosan ismerték.
Virtuskodó, ügyeskedő, bemutató tulajdonságokkal rendelkezett. A táncosok saját örömükre, de mások szórakoztatására, ámulatba ejtésére is járták. Konkrétan erre utal egy 1572-es eseményről szóló, Istvánffy Miklóstól származó leírás is „…Az asztalok eltávolítása után a hadi ifjúság, és az előkelő férfiak fölserdült gyerekei a ház tornácában táncokat jártak és ezek között Balassa Bálint, a kegyelemben a minap visszafogadott Jánosnak a huszonkét éves fia nyerte el a pálmát, abban a táncban, mely a mi juhászainknak különleges sajátja, de amelyet a külföldi népség közös magyar táncnak tart – midőn a császár, a király, a többi hercegek egy magas emelvényről gyönyörködéssel nézték őt, amint – Pánt és Satyrusokat utánozva – lábszárait, földig guggolva majd összekapta, majd szétvetette, majd felszökkenve ugrándozott.” Ennél a bemutatónál a mások szórakoztatása volt a cél. Későbbi leírások már leírják a tánc szerkezeti felépítését is. Például a tánc szerkezeti felépítését jól bemutatja a „… Nosza, hajdú, fürge varju” erdélyi hajdútánc nóta, melyet az előző írásunkban közöltünk.
A bemutatott szemelvényekből megállapítható, hogy a hajdútánc minden improvizációs jellege mellett bizonyos értelemben kötött szerkezetű volt. A pásztortánc elemeiből fejlődött ki, de az új funkciónak megfelelően a katonás rendbe szedett mozgásában kissé nehézkes, de figuragazdag fegyveres katonatánc volt, amelyet – közben énekelve, főleg dudaszóra – dülöngve, dobogva, forogva, földre guggolva, a karddal a lábak alatt, vagy a fej fölött kört leírva átvágva, időként magasan a levegőbe fölugorva jártak. Virtuozitását mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a kor társadalmi életének minden rétegéhez, osztályához tartozók körében ismert volt. A katonaélet természetes velejárójaként egy-egy sikeres esemény, ütközet után, a tábortűz körüli szórakozáskor együtt járta a pór és a nemes, a közkatona és a magas rangú tiszt.
A hajdútáncnak is, mint sok-sok más tánctípusnak a megváltozott külső körülmények vetettek véget. Megszűnt a tánc szerepe, megváltozott a társadalmi küldetése, átalakultak a politikai viszonyok, így mássá vált maga a tánc is. Ez a változás nem annyira a figurális, motívikai felépítésében követhető nyomon, hanem tartalmi vonatkozásában. A táncnak a katonaságban betöltött szerepe, küldetése nyert más tartalmat. Alkotóelemei a helyébe lépő verbunkos táncban éltek tovább. A nép körében a hajdútánc motívumkincsét, jellegzetes mozdulatait a pásztortáncokban, (betyártáncok, „pozabucskik”) találhatjuk meg, ami annyit jelent, hogy újból birtokba vette az a népréteg, amelyből annak idején hódító útjára indult. A különbség „csak” annyi, hogy nem a társadalom szűk rétegének, hanem szélesebb rétegének, a pórnépnek vált újból tulajdonává. Néptáncgyűjtő útjaimon is csak említették, illetve beszéltek róla, de mutatni, eltáncolni verbunkként mutatták meg, és már csak a figuráit tudták.
(Folytatjuk)
