A harmadik csárdásfajta a Felső-Tiszaháti, a szatmári, a bodrogközi, az Alsó-zempléni, stb. csárdás. Ez már a középső vagy tiszaháti táncdialektus néprajzi tájegység tánca. A csárdásban a vidék táncainak – verbunkjainak, karikázóinak – figurális és térbeli gazdagsága tükröződik. A csárdásnak ismert a páros, a hármas és a csoportban járt körcsárdás változata.
A páros csárdást a férfi és a nő párban, rendszerint összefogódzkodva, alkalmanként egymást elengedve szabadon táncolva, cifrázva járja. A csárdás újabb formájában két részből: lassú és gyors áll. Régebbi formájában három részből: lassú, friss, gyors /fergeteges/ tevődött össze.
Motívikailag általában lépő figurák, az egyes és a kétlépéses csárdások, a sétáló lépések, a fél fordulók, ritkábban az egy-két fordulatos kiforduló lépések a jellemzők. A közepesben, a frissben és a gyorsban /fergetegesben/ lényegében minden módosul. Előkerülnek a pattogósabb ritmusú, és gyorsabb lüktetésű lépések, s megváltozik a zene kíséretmódja is, formailag pedig feloldódik a szigorúan zárt fogás.
Feke A. István Szentesen egyik néprajzi gyűjtésünk alkalmával 1952-ben ezt így jellemezte… A páros tánc frissében és gyorsában csak úgy csülökre, vagy félcsülökre fogtuk az asszonyt/…/ki-ki penderítettük, aztán visszamentünk hozzá/…/táncoltuk csárdásfogásban is, de szívesebben jártuk csak úgy nyitottan, A páros fogásnál is gyakori a csak egy kézzel összefogódzás, a másik kéz a férfinél fej fölé nyújtva pattintgat, illetve lendületesen csapásol, a lányoknál /nőknél/ csípőn van. Motívikailag jelentősen gazdagodik ez a táncrész, megjelennek a különböző szökdelő, ugró, kopogó, bokázó, ki-beforgatós, bukós, csapásoló, stb. motívumok, és ezek szinkópás változatai. A vidék táncaira a szinkópás ritmus nagyon jellemző.
A tánc fenthangsúlyos. Igen kedvelt lépése a tükörbukós. Ilyenkor a párok fejük fölé nyújtott kézzel, a férfi fogja a nő csuklóit fogással kapcsolódnak egymáshoz. A párosban nagy szeretettel alkalmazzák a kisharang lépést. Ezzel a lépéssel forognak is a párok. A gyors és fergeteges részben a férfi gyakran kipörgeti a párját. A páros forgásból a lányt elengedve az tovább pörög-forog a saját tengelye körül, mialatt a férfi nagyon szép szinkópás ritmusképet dobog, tapsol, illetve csapásol ki.
A közepes és gyors résznek nincsen sajátos dallama. Voltak azonban táncos párok, akik egy-egy konkrét dallamhoz ragaszkodtak. Ezt már minden falu zenész prímása tudta. A frissben közkedvelt volt ,,A csikósok, a gulyások zöld lajbiban járnak” kezdetű dal, mert…nagyon jól lehetett rá cifrát táncolni, meg kopogóst – mondta 1958-ban Szirénfalván jártunkkor, Tóth Böske, aki nagyon szépen énekelt is. Énekesként, szólóban még Gombaszögön is fellépett. Vagy a „Túr a disznó, ha a nyájra hajtják” kezdetű, állította Titka Olga ugyanott.
A csikósok, a gulyások,
Kis lajbiba járnak.
Azok élik világukat, sej, haj,
Kik párostól hálnak /járnak/.
Lám én szegény, juhászlegény,
Csak egyedül hálok,
Akár merre tapogatok, sej, haj,
Csak falat találok. (Népdal)
A hármasban járt csárdás táncot ezen a vidéken, de Gömörben és Abaúj-Tornában is, „konyhatánc” néven is emlegetik. Egy férfi két nővel járja a táncot. Maga a tánctípus ismert egész Közép-Európában. A Dél-erdélyi románok „invírtitának”, a lengyelországi és a szlovákiai gorálok „goralská trojkának” (gorál hármasnak) hívják. A tánc a régi udvari tánckultúrában Nyugat-Európában is ismert volt. A Duna Menti Népek Nemzetközi Folklórfesztiválján egy francia és egy skót együttes műsorában is láttam. Úgy konferálták be, mint hazai hagyományos táncukat.
A tánc szerkezeti felépítése egy lassú és egy középgyors /friss/ részből áll. A lassúban a sétáló, a kopogó, a hármasdobogó, a cifra, a csusszantó, a forgó lépések gyakoriak. A férfi nyitott fogásban, hátulról öleli át a nők derekát. A frissben a dobáló, a forgó-forgató, a pörgő-pörgető, a kopogós, a dobogós lépések az uralkodók. A férfi általában más lépést jár, mint a nők, például: a férfi helyben, előre néző irányban hármas dobogóst, kopogóst vagy bokázó lépést jár, mialatt a nők ki-beforgatós cifrát táncolnak. A férfi gyakran „dobálja”, maga előtt átveti, átfordítja a nőket. A másik látványos forma, amikor a férfi megfogja a mellette álló mindkét nőnek a hozzá közelebb eső kezét, azt magasra emeli, és így tartva őket a saját tengelyük körül forgatja-pörgeti (orsópörgés) őket. Gyakoriak a karok alatti átbújások is. Mindkét motívum nagy szerepet nyert a francia és a skót együttes táncában is. A tánc végén aztán kis kört alkotnak, és összefogódzva forognak, ridáznak.
A táncnak nincs sajátos dallama. Lassú és friss csárdás dallamokra járják. A zenészek hiánya sem okoz különösebb gondot, mert olykor dalolnak hozzá. A tánc az 1940-es évek második felében és az ötvenes években meghódította a magyar nyelvterület néptáncszínpadjait, jelenleg pedig közkedvelt tánca a táncházaknak is. Néptáncgyűjtéseink alkalmával először 1958-ban találkoztam vele. Nagykövesden, Szentesen, Kisgéresen és Bodrogszentmárián az Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttessel turnéztunk a Bodrogközben és „mellék foglalkozásként” mi, a táncosok kerestük az újabb ismeretlen táncokat is. Jóval később találkoztam vele a Szilicén, és a fennsík falvaiban és másutt is.
(Takács András, a MMA köztestületi tagja)
Folytatjuk…
