Az ókori Pannonia nem egy császárt adott a Római Birodalomnak. I. Valentinianus – aki a már kereszténnyé lett birodalom nyugati felén uralkodott – is tájainkról származott és a sors különös szeszélye folytán itt is lelte halálát, amikor i. u. 375 őszén Brigetioban (ma a Komáromhoz tartozó Ószőny helyén) a kvádok a béketárgyalások során annyira felbosszantották a hirtelen haragú császárt, hogy agyvérzést kapott és meghalt.
Érdekes, hogy a Brigetioban évek óta folyó régészeti feltárások során többek között előkerültek annak a hatalmas palotának az alapjai is, melynek falai között Valentinianus a halálát lelte…
Mediolanumba (a mai Milánó ókori neve) beköszöntött a tavasz. Az utcákon tarka, soknyelvű forgatag hömpölygött, a kereskedők korán kinyitották a legkülönfélébb portékákat kínáló üzletüket, a polcokon a birodalom legtávolabbi tartományaiból származó árucikkek, fűszerek és ínyencségek kínálták magukat. A főtérre hatalmas árnyékot vetett a Constantinus által emeltetett, oszlopsorokkal, díszes oromzatokkal és tornyokkal tagolt császári palota. Amióta a kereszténységet államvallássá nyilvánító császár birodalmát felosztotta keleti és nyugati részre, az utóbbi szíve már nem a hajdani fővárosban, Rómában dobogott, mert a nyomdokaiba lépő császárok immár innen, a mediolanumi császári palotából kormányozták a barbárok szüntelen támadásának kitett Római Birodalom nyugati részét.
A császár dolgozószobájának cédrusokból faragott ajtaját testőrök vigyázták. Odabenn a külső cifraságokkal, fényűzéssel szemben szinte puritán igénytelenséget tükröző legszükségesebb berendezési tárgyak sorakoztak a fal mentén. Az ablakokat súlyos drapériák takarták, hogy tompítsák az utca hajnaltól késő estig nem csituló zaját. A karosszékében pihenő, markáns arcú, szálfatermetű férfi jólesően megropogtatta végtagjait, majd a parázsló tűz felett fázósan melengette a kezét. A tavasz ellenére a márványfalak még a tél hidegét lehelték odabent. Flavius Valentinianuson még nem látszott a kora, pedig van annak már ötvennégy éve is, hogy – a nemrég bevezetett időszámítás szerint – 321-ben a távoli Pannonia tartományban meglátta a napvilágot. Vajon ki hitte volna akkor, hogy a szerény körülmények között élő katonacsalád bölcsőben alvó legifjabb sarja, aki a keresztségben a Flavius nevet kapta, egyszer a birodalom mindenható császára lesz?
Sok víz lefolyt azóta a Danubiuson, s a látszat ellenére a katonacsászár felett sem múlt el eseménytelenül az ötvennégy év, hiszen több időt töltött csatatereken, mint békét és nyugalmat kínáló otthonában. A légiókkal – Észak-Afrika sivatagaitól kezdve a zord Noricumig – bejárta a birodalom úgyszólván összes tartományát. Látta a tengerek és az óceán partokat ostromló hullámait, megmosta csizmáját a Rhenus és a Danubius vizében, harcolt a maurusok, germánok, dákok, illírek, gótok és ki tudná megmondani, miféle barbár népek ellen, akiknek szűnni nem akaró áradata be-behorpasztotta az egyre nehezebben védhető határokat, a Limes Romanust. Így érthető, hogy a birodalom kormányzása és védelme megviselte az egészségét, ám ha a légiói élére állt, népe előtt mutatkozott, vagy külföldi követeket bocsátottak elébe, az idegenek fürkésző szemei ebből mit sem láttak.
Csak a családtagjai és szűkebb környezete tudta, hogy a marcona katonaarc mögött ott rejtezik egy másik is, a gyengéd férjé, szerető édesapáé, a nemes magatartású, de puritán erkölcsű keresztényé, aki – bár katonaember létére nem adatott meg számára a kellő színvonalú műveltség megszerzésének lehetősége – mindig a tudósok és művészek mecénása volt. Az új vallás híveként trónra lépése óta nagy türelemmel viseltetett a Róma régi isteneit tisztelő pogányok iránt, mivel hite szerint a vallási türelmetlenség, a kereszténység tanainak erőszakos terjesztése nem szülne jó vért az amúgy is állandó védekezésre kényszerülő birodalomban.
A parázsló tűz melege, a nyugalom és a falon villódzó fények teljesen áthatották, gondolatai messze elkalandoztak. Megjelentek előtte Cibalae, Pannónia egyik jelentéktelen, szürke kisvárosának máló vakolatú házsorai, látni vélte a téren fakarddal hadonászó, zajongó gyerekek siserehadát, feltűntek előtte édesapjának, a légió veteránjának és mindig aggódó édesanyjának az idő múlásával egyre fakuló arcvonásai. Majd tovább peregtek a képek. A testi erejéről és bátorságáról ismert fiatal legionárius pályája egyre feljebb ívelt, Afrika után Britanniában már nagy tekintélyt élvező parancsnok. Katonái inkább tartanak tőle, mint szeretik, mert nemcsak önmagával, hanem alárendeltjeivel szemben is rendkívül szigorú. Néha talán a kelleténél is szigorúbb, sőt, egyesek szerint olykor kegyetlenkedő. De mi lenne a sereggel, ha a parancsnokok nem lépnének fel kellő eréllyel az engedetlenkedőkkel szemben, nem fojtanának el csírájában minden zendülést? Pedig alapjában véve vidám természetű, a társaságba könnyen beilleszkedő ember volt.
Amikor Jovianus császár 364-ben meghalt, a hadsereg Niceában kikiáltotta császárrá. Soha sem felejti el azt a magasztos pillanatot, amikor a fejére tették a császári diadémot és a légiók felsorakozott katonái kivont kardjukkal döngették pajzsukat, miközben az egekig hatolt üdvkiáltásuk: Ave caesar, imperator! Ennek immár tíz esztendeje. Azóta az uralkodás nyomasztó terhét igyekezett megosztani családtagjaival. Uralkodótársává tette öccsét, Valenst, aki a birodalom keleti részét kormányozza, és – utódlásának biztosításául – nyolcévesen maga mellé emelte legidősebb fiát, Gratianust. – Hadd tanuljon bele az uralkodásba, így nyomdokaimba lépve kellő tapasztalatokkal fog rendelkezni – mondogatta a császári apa.
Kopogtatás repítette vissza a múltból a jelenbe. Titkára jelentette, hogy legfőbb katonai tanácsadója kér halaszthatatlan kihallgatást a császártól.
A császár tanácsadói jelenlétében fogadta a hadsereg képviselőit, a magister militumokat, Alsó- és Felső-Pannonia, valamint Illiricum tartományok vezetőit. Amint az utóbbi időben oly sokszor, most is az erődítmények Valentinianus által korábban elrendelt újraépítéséről volt szó, amelyek a Danubius vonalát követve védték korábban a birodalom határait, de az előző uralkodók alatt erősen romlásnak indultak, némelyikük pedig teljesen elnéptelenedett. A parancs úgy szólt, hogy a folyó bal partján új erődítményt is kell építeni. A munkálatok nyugtalanították a Vág és a Nyitra völgyében élő kvádokat, akik gyakran betörtek és pusztítottak a tartományban.
A tanácskozás után a császár a következőképpen foglalta össze a helyzet tanulságait:
– Immár négy éve annak, hogy elrendeltem a pannoniai limes castrumainak a felújítását, s ez a kvádok lázadásával járt. A munkálatok vontatottan haladnak. Helytelennek tartom, hogy Equitus Illiricum magister armorumja a lázadás hatására újabb utasításokig szüneteltette a munkálatokat. Hiba hibát követett, amikor hagytam magam rábeszélni a tanácsadómtól, Maximinustól, hogy fiatal és – amint később kiderült – a birodalom ügyeiben tapasztalatlan fiára, Marcellinusra bíztam a helyzet rendezését. Olaj volt a tűzre, amikor lakomára csalta Gabiniust, a kvádok uralkodóját, akit kíséretével együtt kardélre hányatott. Tette következtében a kvádok eddig soha nem tapasztalt dühükben felégették Carnuntumot és tűzzel-vassal pusztítva előretörtek egészen Sirmiumig.
Az asztal körül ülők felmorajlottak, mire a császár hangját felemelve kimondta a végszót:
– Elrendelem ezért az érintett tartományok valamennyi légiójának azonnali harci készültségbe helyezését, magam vezetem a kvádok elleni megtorló hadjáratot.
Néhány nappal később a császár elbúcsúzott hitvesétől, majd testőrségének kíséretében hosszú útra indult, hogy Carnuntumban átvegye a seregek vezetését. A fárasztó úton sokszor fülébe csengtek felesége búcsúszavai: A Megváltó óvjon utadon, Valentinianus!
Hónapok teltek el azóta és tengernyi vér folyt a Danubius bal partján. A légió katonái kvád, szarmata és jazig falvak százait égették fel, hogy a barbárok egyszer és mindenkorra megtanulják, így járnak, akik ujjat húznak Rómával. Jó döntésnek bizonyult – merengett el a császár –, hogy seregét két részre osztotta. Amíg a gondjaira bízott légiókkal Merobaudus a kvádok falvait pusztította, addig ő seregével Aquincumnál átkelve a Danubius bal partjára alaposan megleckéztette a keleti kvádokat és szarmata-jazigokat.
Valentinianus fázósan összehúzta köpenyét. A hideg novemberi szél a Danubius túlsó partjáról, Celemantia irányából fújt. Brigetioba korán beköszöntött a tél. Sem Aquincumban, sem pedig a meglehetősen lepusztult Savariában nem érezte jól magát, s így elhatározta, hogy légióival Brigetioban telel át, majd tavasszal onnan folytatja a félbemaradt hadműveleteket. A császár aznap rossz hangulatban ébredt, napok óta rémísztő álmok gyötörték. – Ez a nap is jól kezdődik. Ma éjjel álmomban ismét gyászruhában, kibontott hajjal jelent meg a feleségem – dörmögte mogorván, maga elé meredve a császár. – Hát csoda, hogy reggel, amikor a lovászmesterem meg akarta fékezni ágaskodó lovamat, s közben véletlenül meglökött, én hirtelen haragomban megparancsoltam, hogy vágják le a kezét? Percek múltán természetesen megbántam a dolgot, még szerencse, hogy a főlovászmester nem hajtotta azonnal végre a parancsom.
– Fenség! – zökkentette ki a titkára a gondolataiból. – Kvád követség érkezett a túlsó partról és kihallgatást kér. Rövid gondolkodás után a császár így válaszolt:
– A praetoriumban fogadom őket.
A testőrök alaposan megmotozták a kvád követeket, akik hétrét görnyedve, földig hajolva békéért könyörögtek, cserébe újoncokat, különböző szolgáltatásokat ajánlottak fel a császárnak, aki – miután a lázadásért felelősségre vonta őket – kitérő válaszukon rendkívül feldühödött. Később lecsillapodott ugyan, de egyszerre, mint akit villám sújtott, elakadta a szava, lélegzete szaggatottá vált, halálos veríték csorgott végig a homlokán, arca ellilult, és vér buggyant ki a száján. A közelben állók ijedtükben belekaroltak az uralkodóba és átvitték a szomszédos helyiségbe, ahol ágyra fektették. Valentinianus melle zihált, de még eszméleténél volt, ám szólni már nem tudott. Emberei orvosért kiáltottak, de mivel korábban az orvosokat egy dögvészjárvány miatt vidékre küldték gyógyítani, hirtelenjében nem akadt, aki eret vágott volna rajta. Végül mégis előkerült egy, ám a felmetszett érből már nem folyt vér. Valentinianus testén kék foltok támadtak, majd hosszú haláltusa után kilehelte lelkét.
Történt mindez 376. november 17-én, Valentinianus életének ötvenötödik és uralkodásának száz nap híján tizedik esztendejében. Brigetioból lovasfutár indult a szomorú hírrel Mediolanumba és Rómába. A hírre a légiók katonái azonnal császárrá kiáltották ki kiskorú fiát, II. Valentinianust, azonban ő is szomorú véget ért. Arbogastes nevű főembere 392-ben megölte. A pannoniai castrumok és coloniák az idő múltával sorra elnéptelenedtek, a népvándorlás hullámai pedig hamarosan átcsaptak a birodalom felett.
A történteket Marcellinus Ammianus római történetíró (330-397) írta le, aki görög szülők gyermekeként a szíriai Antiochiában született. Constantinus alatt keleten, Julianus alatt pedig az alemannok és a perzsák ellen harcolt. Valentinianus halálának az évében Rómában telepedett le, ott írta harmincegy kötetre terjedő nagy munkáját (Rerum gestarum libri), amelynek csak a 14-31. kötete maradt meg. Ezekben éppen a saját korát írta le szemtanúként, s az általa leírt tények szolgáltak a fenti történet alapjául.
