Őszi húrokon (Fotó: Németh István/Felvidék.ma)

A fák nemrég még harsányzöld üstökébe már jócskán belemart a közeledő elmúlás rozsdája. Az erdőt, mezőt és a vízpartot belengi az ősz fanyar illata. A sárga és a barna szín megannyi utánozhatatlan árnyalatát keveri ki végeláthatatlan palettáján a nyarat felváltó évszak.

A levegőégben ökörnyálakkal játszadozik a pajkos szellő, majd gondol egyet és végigborzolja az alant ritkuló lombkoronát, hogy tovább hizlalja a vadak patái nyomán zizegő avart. A rét selymes füve is barnul már, bár az egyre sápadtabb napfényben még kelletően riszálják derekukat az utolsó őszi vadvirágok, hogy magukhoz vonzzák a vadméheket, amelyek fáradhatatlanul gyűjtik a télire való utolsó virágport és nektárt. A nyáron kiszáradt, szomjazó folyók, tavak és patakok bő égi áldásról álmodoznak, ám arra a jelek szerint még várni kell, mert egy árva felhő nem sok, annyit sem sodor errefelé a nyugati szél. Az erdők csendjébe gyakran belehasít a szerelmes szarvasbikák harsány trombitaszólója, amely ez idő tájt szintúgy beletartozik a természet kórusának harmonikus kardalába. Az állatvilág életritmusa is lassul, s azoknak, akik még nem gondoskodtak kellőképpen a fagy- és hóálló vacokról és kellő élelemtartalékról, ugyancsak sietniük kell, mert a tél már ott topog az ajtó előtt…

https://www.facebook.com/pg/felvidek.ma/photos/?tab=album&album_id=2082973515058287