Nyolcvan esztendeje – 1938. november 2-án – vált bizonyossá, hogy „a békeszerződések nem örökkévalók” és az első bécsi döntés értelmében térhetett vissza a csehszlovák impérium alatt sínylődő Felvidék déli része.
Nehéz szavakat találni arra, hogy azon a szerdán mit is érezhettek a csonka haza lakói és a felvidéki magyarok, amikor szorongva ülték körül a rádiókat és várták a híreket Bécsből. Aztán, úgy este hat óra után vált ismeretessé, hogy a Felvidék déli része, köztük Léva, Érsekújvár, Losonc, Fülek, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács és Beregszász városa ismét magyarrá vált!
November 5-én Márai Sándor szavaival élve „megindult a határ” és a Magyar Királyi Honvédség csapattestei bevonulásuk révén újból a magyar Szent Koronához csatolták Szent István örökségének egy részét.
Mai ésszel fel sem foghatjuk, milyen katartikus öröm telepedett a megnagyobbodott hazára, amikor magunkhoz ölelhettük húsz évig tartó elszakítottság után visszatért felvidéki testvéreinket. Győzedelmeskedett az Istenbe és az igazságba vetett hit, s nyolcvan esztendő múltán is könnybe lábad minden magyar érzelmű nemzettestvérünk szeme, ha az országgyarapítás kezdetének időszakára gondol.
Milyen volt a virágesős felvidéki bevonulás? A leghelyesebb, ha azoktól idézünk, akik felszabadító honvédként lehettek tevékeny részesei ezen eseménynek.
Virágesős felvidéki bevonulás
A budapesti I. hadtest (1938. október 1. előtt 1. vegyes dandár) parancsnoka, vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos altábornagy visszaemlékezéseiben a bevonulás egyik megható pillanatát is rögzítette: „Miután hadtestem észak felé igen hosszú vonalon volt határos a szlovákoknak jutó területekkel, csapataimnak sok városba kellett bevonulniok. 1939. november 5-én [helyesen: 1938. november 6-án] csapataim élén Esztergomon keresztül Párkányra vonultam be. Már a híd közepén is túl voltam törzsemmel, mikor észrevettük, hogy a csapatok nem követnek bennünket s én úgyszólván magam vonulok át a hídon. Így a híd túlsó végénél meg kellett állanunk és ott vártuk be az elővédek megérkezését. Megható jelenetben volt részem a visszatért hídfőnél. Midőn lovam az újra magyarrá lett túlsó partra tette a lábát, egy ősz magyar letérdelt és úgy köszöntött. Párkány után jelen voltam még a losonci bevonuláson is, majd részt vettem az ipolysági bevonuláson [Sorrendben előbb az 1938. október 11-i ipolysági ünnepély volt] (…)”
A Hadiakadémia hallgatója, nemes eszenyi Eszenyi László gyalogos főhadnagy, aki a budapesti 15. honvéd gyalogezred távbeszélő előadójaként vonult be a visszatért Felvidékre, meghatottan számolt be élményeiről: „1938 eleje óta úgy éreztük, hogy repedezik a Trianonban ácsolt koporsónkra hányt föld, tetszhalott nemzetünk éledőben van. (…) A kétségekkel és reményekkel telt várakozás hosszú hetei után végre ránk virradt elszakított területeink részleges visszavételének ideje. Csaknem fél évszázaddal az események után, sok ezer kilométerre szülőföldemtől, még mindig úgy gondolok azokra a napokra, mint életem egyik legboldogabb időszakára. Gyermekkori álmaim váltak valóra. Nem tudunk elszakadni a rádiótól, melyben a bevonulásokról közvetítenek helyszíni beszámolót. Volt ezredem, az 1. honvéd gyalogezred [a Mária Terézia nevét viselő gyalogezred volt Budapest háziezrede] vonult be elsőnek Ipolyságra [vitéz] Paduschitzky [Alfréd] ezredes vezetése alatt.
A komáromi hídon már Horthy maga lovagolt a csapatok élén fehér lovon, mint 1919-ben. Az ünnepségek középpontjában kétségtelenül Kassa állott, ahol a székesegyházban a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugszanak. Ott is részt vett a kormányzó egész családjával a Serédi Jusztinián hercegprímás celebrálta szentmisén, s a rádióbemondó nem győzte sorolni az ország polgári és katonai előkelőségeit, élükön a miniszterelnökkel.
Végre ránk is sor került: a 15. gyalogezred egy mámorosan szép őszi napon bevonult Losoncra, amely 18 évig a Lučenec nevet viselte. A régi magyar határváros, Ipolytarnóc területén gyülekeztünk, mögöttünk egy tüzérosztály sorolt be. A menetet nagybaczoni Nagy Vilmos altábornagy, hadtestparancsnokunk nyitotta meg szép pej lován, mellette egy barnára sült huszár magasra emelve vitte a Szűz Máriás lobogót, mögötte törzse, köztük legjobb emlékezetem szerint a később tragikus véget ért Tartsay Vilmos vezérkari százados.
A következő hasonló csoport élén dandárparancsnokunk, vitéz [lófő] csíkszentsimoni Lakatos Géza [vezérkari ezredes, a 3. gyalogdandár parancsnoka] lovagolt. Régi és új indulókat játszó zenekarunk mögött léptetett [vitéz szilasi és pilisi] Szilassy Iván [gyalogos ezredes], aki délceg alakjával pompás látványt nyújtott. Hárman lovagoltunk mögötte, egy sorban a két ezredsegédtiszt és a bal szélen én, mint az ezred távbeszélő előadója. Mögöttünk a gyalogos- és tüzéregységek porba vesző, hosszú oszlopa.
Nehezen tudom ma is felindulás nélkül emlékezetembe idézni azt a felemelő érzést, ami elfogott, amikor lovammal áthaladtam az Ipoly hídján.
Losonc egy ugrásra feküdt Balassagyarmattól, ahol gyerekkoromat töltöttem, de én oda most jutottam el először. Az én drága palócaim tömött sorokban álltak az út mentén, messze a város előtt, és kendőlobogtatással, meg-megújuló üdvrivalgással fejezték ki örömüket. A város szélén gyönyörű diadalkaput emeltek, középen Horthy Miklós képével, zászlótenger borította el a várost. A fogadásunkra tett előkészületek valamennyiünket ámulatba ejtettek, hiszen arra csak pár nap állt rendelkezésükre. A nemrégiben még [az első csehszlovák elnökről, Tomáš Carrigue] Masarykról elnevezett úton menetelünk, ahol frissen felrakott utcatáblák jelezték, hogy azt a mai naptól kezdve ismét Rákóczi útnak fogják nevezni.
A dobütésekre meg-megugró lovainkon gyönyörködtettük a várost zsúfolásig megtöltő magyar testvéreket, akiknek fel-feltörő éljenzése kísért a város szívében lévő Búza térre. Egy takaros menyecske odaugrott lovam mellé szép, színes virágkoszorúval, és azt a nyakamba próbálta akasztani. A váratlan és hirtelen mozdulattól a szegény állat megbokrosodott, nagy nehezen lecsillapítottam, és így végül is a virágfüzér a nyakamba, csókja pedig az arcomra kerül. Nagy tapsot kaptunk a körülállóktól.
Érdekes véletlen, hogy a magyar szenátor, aki könnyekig megható üdvözlő beszédet mondott a főtéren, Szilvássy Béla ezredparancsnokunk névrokona volt. Ez a nagyszerű ember Szent-Ivány József képviselővel együtt minden tiszteletet megérdemlő bátorsággal állt ki a felvidéki magyarság mellett a prágai parlamentben a húszesztendei megszállás alatt. Nagy Vilmos dandárparancsnokunk válaszolt röviden, katonásan, meghatóan és meghatódottan. Lelkészek és a közeli falvak küldöttségeinek vezetői mondták el nemegyszer sírásba csukló köszöntésüket. Az idő már két óra felé járt, de az egész teret sűrűn betöltő tömegből senki sem mozdult.
A beszédek alatt szavalókórusszerűen hangzott fel hol itt, hol ott: »Éljen Horthy!« »Duce, duce!« »Éljen a magyar honvédség!« Legjobb emlékezetem szerint azonban egyszer sem éltették Hitlert. A valamennyiünk lelkét megülő eufóriában aligha jutott valakinek is eszébe, hogy az eredeti megállapodástól eltérően a döntést Bécsben nem négy, hanem csak két nagyhatalom képviselői hozták, és így nemcsak a két nyugati ország – Anglia és Franciaország – jóváhagyását nélkülözzük, hanem lekötelezettjeivé váltunk két diktátornak. Ez akkor legfeljebb jelentéktelen szépséghibának tűnt, de később súlyos következményeket zúdított népünkre. Akkor azonban az érzelmektől túlfűtött napokban evvel senki sem törődött.”
Az öröm megható és keresetlen kitörései
A felvidéki bevonulás katonásan tömör, ám egyik legkiválóbb összegzését Magyarország kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós emlékirataiban olvashatjuk: „November 6-án csapataink élén a Duna hídján áthaladva bevonultam Komáromba, 11-én pedig Kassára. Aki, úgy mint én, látta mindkét városban az öröm megható és keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borultak az emberek egymás karjába, vagy hullottak térdre az út mellett és hogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe – még pedig háború és minden vérontás nélkül.”
(A szerző hadtörténész)
