Az önkormányzati választások sok településen megmozgatták az állóvizet, települési problémák, városrendezési gondok kerültek felszínre. A mindennapok forgatagában ugyanis az emberek kevésbé érzékelik környezetük olykor lehangoló állapotát…
A megszokás nagy úr! S ilyenkor eszembe jut kedvenc mondásom:
Egy népet fel is lehet emelni, de le is lehet zülleszteni
A szoci nagy „vívmánya” volt a sokemeletes kockaházak felépítése: kisöpörni a falvakat, és besöpörni az embereket a környező városokba, a bizarr kényelmet, összkomfortot biztosító négy fal közé. A házakat úgy építették egymás hegyére-hátára, hogy alig néhány satnya fácskának kell megpróbálkoznia a lehetetlennel: hangulatosabbá tenni a betontengert. Parkot alig látni, a játszótér pedig igazi kincs – ami legtöbbször nincs…
E párkányi tapasztalatok apropóját éppen az adta, hogy nemrég az egyik oldalon egy képzeletbeli riportot írt valaki az igen mostoha sorsot megélt, mindig aktuális témájú művészeti alkotásról. A riport témája: vajon hogy érzi magát az ifjú pár, vagy ismertebb nevén,„lyukas szobor”, (egy férfit és nőt ábrázóló idillikus páros), amely, előbb egy lakótelepi központba került, – majd a körforgalom építése miatt méltatlanul félretéve -, egy zöld területen várja sorsa jobbra fordulását. A képzelt riport írása kiváltotta főleg azon emberek reagálását, akiknek hajdan e szobor valamit jelentett. Talán éppen a találka helye volt, vagy egyéb emlék fűződik az alkotáshoz.
A másik szerencsétlen sorsú szobor Párkányban Nagy János szobrászművész talán egyik legszebb köztéri műve, az „Anya gyermekével”, melyet egykor, a 90-es évek elején, az egészségügyi központ elé helyeztek. Egyik szobornál sem emlékszem ünnepélyes szoboravatóra. Ezt, az anya örökös szerepét ábrázoló kőszobrot idővel körbenőtték a bokrok, na meg a gyom. Talán tíz éve is van, hogy ebből kiszabadították, de környezete a mai napig nem szépült meg. Pedig megérdemelné.
A városban van még háborús emlékmű, melyet 1993-ban állíttatott a város, az akkor már városi park közepébe (megemlékezés itt is csak 2017-ben volt egy civil szervezet jóvoltából). E park elejére, az egykori Lenin szobor helyére 1993-ban egy „regélő szikla” nevű történelmi emlékkövet helyeztek el, mely azóta szintén tovább került eredeti helyéről, zölddel befutva alig látható.
A szovjet temető sírjelei fölött egy, a háborúban elesett fiát sirató monumentális fájdalmas anyaszobor áll. Ezt a temetőt, a szovjet, ill. orosz turisták, leszármazottak látogatják évente.
Megfejthetetlen, hogy az orosz temetőnek nevezett emlékhely egyik sarkába mi okból került a magányosan álló, nem oda illő, vagy három méteres szlovák kettős kereszt, melyet még az SNS virágkorában annak egyik politikusnője állíttatott.
A város legrégebbi szakrális helye a templomkert, mely – olykor úgy tűnik –, gazdátlan, egész évben gazzal benőtt a bekerített terület. A fürdő bejáratától, annak építése idején került ide a gyönyörű szép műemlék jellegű barokk kálvária (1766-ból), már akkor is elég romos állapotban – azóta is tovább marja az idő vasfoga.
2014-ben teljes titokban került a templom bejáratához egy kis emlékkő a Párkányból kitelepítettek emlékére. Sem készítőjéről, sem megrendelőjéről, de az odahelyezés körülményeiről sem tud senki információt adni.
A templom bejáratánál, a másik oldalon, szintén siralmas állapotban vár felújításra a templom védőszentjének, Szent Imrének a mellszobra.
Az egyetlen esztétikus, és gondozott emlékpark a templom közelében az az emlékpark, melyet a város tett rendbe 2008-ban, amikor a párkányi székhelyű LIMES-ANAVUM polgári társulás a Párkányi csata 325.évfordulójára elkészíttette és felállíttatta III. Sobieski János lengyel király bronzba öntött lovasszobrát.
2009-ben a lengyel menekültek párkányi tábora emlékére került ide egy emlékkő, majd 2010-ben a tragikusan elhunyt Andrzej Przewozník államtitkárnak, a szobor támogatójának, emlékkövét rakta le a társulás. 2018-ban pedig Esterházy János emlékére helyezett el egy emlékkövet a társulás, a felvidéki magyarokhoz szóló üzenettel:
Mi magyarok a Duna medencéjében kettős hivatást teljesítünk: a keresztény magyart és az általános európait.
Ezen történelmi emlékparknak az év folyamán állandó látogatói vannak, – főképp lengyelek – de más vidékről is megállnak itt a turisták, a két vagy háromnyelvű táblákból kapnak némi információt a városka történelmi múltjáról.
Emléktábla is alig van, csupán egy-egy civil szervezet jóvoltából, de nincs emléktáblájuk azoknak a város szülötteinek, akik innen indultak el az országos vagy Kárpát-medencei hírnév felé. Leginkább festőművészek, mint Janiga József, Lábik János, Barta Gyula, akiknek munkái (melyet ajándékba adtak a városi galériának), valahol a padláson várják méltóbb sorsukat.
Párkány, ez a Duna-parti kisváros többet érdemel,
hiszen évente több ezer turista látogat ide az országos viszonylatban is jó hírű fürdőbe (itt sincs még egy műalkotás sem), és a gyönyörű turisztikai csemegéket kínáló földrajzi tájba.
E felduzzasztott kisvárosokat, de az elárvult kis falvakat is, csak úgy tehetjük élhetővé, ha szellemi örökségünket megtartjuk, s akár egy földrajzi tájban, akár egy helyi értékben őrizzük annak múltját, tovább éltetve, fűben, fában, közösségben, hagyományokban, vagy akár egy-egy művészi alkotásban – a jövő számára.
