(Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma)

Karácsony van. Kopogtatnak. Várok valakit? Vagy valamit? Nincs senkim. Csak a öreg macskám kuporog a sparhelt mellett. Talán rosszul hallottam… de megint mintha kopogtattak volna. Nem tudom, ki merjem-e nyitni az ajtót?

Ilyenkor, karácsony estéjén, ki jöhet? Senkim nincs. Egyedül vagyok már húsz éve, hogy az uramat eltemettem. Sajnos gyerekünk nem született. Úgy hozta a sors. Már megszoktam a magányt. A várakozás sorsüldözöttje lettem. Megöregedtem.

De azért jó volna, ha tényleg valaki kopogtatna… Még várok egy kicsit…hátha. Utoljára akkor voltam ilyen várakozó kíváncsiságban, amikor jó anyám Jézuskáját vártam.

Kis ajándékkal mindig meglepett. Őt mindig szeretettel, örömmel vártam. Akkor még volt nekem. Most is, mint akkor, gyertyát gyújtok. Igaz, nincs szép, nagy karácsonyfám. Egy kis fenyőágat díszítettem fel az asztalon. Még várok és a csendet hallgatom. Fülemben csilingelve, mintha égi angyalok énekelnék a „Csordapásztorokat…“ Még várok… a jó öreg imakönyvemet olvasom….