Ady munkásságát méltatni, költészetét elemezni, életútját méltóképpen ismertetni kevés a rendelkezésemre álló terjedelem, arról nem beszélve, hogy ez iskolai tananyag, az általános műveltség része. Halálának évfordulója alkalmából ezért inkább az egyik kedvenc versemet választanám tőle, hogy ezáltal érzékeltessem életének azt megelőző időszakát.
A szóban forgó vers, az Őrizem a szemed 1916 januárjában íródott, s a Halottak élén című kötetben jelent meg 1918-ban. A szerelem többféleképpen is kifejezhető, egy szép szóval, egy puszta érintéssel, vagy akár egy csodálatos képpel, festménnyel. Ady érzelmeit egy képpel mutatja be.
A világban már javában dúlt az első világháború, s a versből természetszerűleg kitűnnek a a külvilágban dúló háború apokaliptikus, riasztó képei (Világok pusztulásán / Ősi vad, kit rettenet / Űz, érkeztem meg hozzád / S várok riadtan veled.), amelyet Ady mélységesen elítélt. 1916 elején Ady és Csinszka a csucsai kastélyban éltek Erdélyben. Ekkor támadták meg a románok Erdélyt, ami iszonyú megpróbáltatást jelentett a költő számára.
Ady rettegett a háborútól, a világ pusztulásától, a saját betegségétől, a haláltól. Akkor kevesen mérték fel úgy, mint Ady, hogy világkatasztrófa készül. Mindezek ellenében Csinszkába kapaszkodott. A magát öregnek érző férfi – holott halálának évében, 1919-ben is mindössze 42 éves volt – támaszért, vigaszért fordul a fiatal, életerős Csinszkához.
Ez a vers az öregedő férfi megkapó szerelmi vallomása. Műfaja elégikus chanson, a fájdalmat, csalódást, gyászt megéneklő költemény. Kitűnik belőle, hogy elsősorban egy társban szeretné megtalálni a vigaszt, de Csinszka háttérben marad. Léda alakja akkorra ködbe veszett, hozzá foghatóra nem akadt, pedig voltak sokan, túlságosan is sokan. Nem a kis Boncza Berta volt az egyetlen, aki levélben juttatta kifejezésre a költő iránti rajongását, tették ezt többen, érett asszonyok is, de ő makacsabbnak és kitartóbbnak bizonyult mindenkinél.
Lényében ott volt egy tragikus vérfertőző házasság, a fiatalon meghalt anya és a kemény, uralkodó hajlamú apa terhes öröksége. A lány ragaszkodása megérintette a megpihenni vágyó költőt, aki egy hirtelen elhatározással megkérte Berta kezét, mire a zord apa nemet mondott, s ez mélyen sértette Adyt, aki számára a remélt megpihenés helyett ismét harc következett. Most már dacból is kitartott a nősülés mellett. Hosszas utánjárással megkapták az árvaszéki engedélyt, és 1915 márciusában megtartották az esküvőt.
Józan pillanataiban azonban maga is megijedt, riasztotta a korkülönbség, megromlott egészsége, függetlenségének feladása. De közben remélte, hogy ennek a fiatal lánynak a szerelme megadja számára azt, amit egész életében hiába keresett. A házasság tehát végül létrejött, de a háború, a körülöttük zajló események, Ady megrendült egészsége, alkoholfüggősége bizony jócskán rányomta bélyegét az idillre. Ennek ellenére ekkor született szerény véleményem szerint az egyik legszebb szerelmi költeménye, az Őrizem a szemed.
Ady és Csinszka tehát a háború kellős közepén a csucsai kastélyban éltek, s csak egymásban bízhattak, egymástól remélhettek támogatást. Talán egy kandalló előtt ültek, és fogták egymás kezét: Már vénülő kezemmel / Fogom meg a kezedet, / Már vénülő szememmel / Őrizem a szemedet.
A kézfogás a testi kapcsolat kifejezése, a léleké a szem. Nem hiába szól annyi közmondásunk és szólásunk a szemről, ami mindig is a varázslat, a bűvölés egyik eszköze volt. A szem tükrözi leginkább Csinszka erejét, fiatalságát, ezért néz mélyen a lány szemébe a költő: lélekben is belekapaszkodik.
Ezek a sorok az otthon békéjét, biztonságát, nyugalmát tükrözik. Hangulatuk már-már idilli. Az egyik oldalon ott áll az idegen világ rideg valósága, a másikon ezzel szemben a társra lelt ember. Az egymásra nézés, az egymásba kapaszkodás fontosságára, jelentőségére utal, hogy Ady a hétköznapi őrzöm helyett, a régiesebb, pátoszosabb őrizem formát használja.
Az egymást fogó kéz és az egymásba mélyedő szem képe biztonságérzetet, nyugalmat áraszt. A megismételt „vénülő” melléknévben az öregség és a szerelem ellentétének feszültsége húzódik meg. A második szakaszban a kozmikussá váló kép (világok pusztulása), a sor elején lévő metafora (ősi vad), s a rímek eltűnése a háborús rettenetet, a riadalmat közvetíti. Itt már nem tekinthetjük egyértelműnek a békét, tudván, hogy mi folyik kint a világban. Ezt a békét már komor fenyegetés rombolja.
Ady gyűlölte a pusztítást, az értelmetlen gyilkolást. A háború azonban saját személyes világába is behatolt. Bár korábban nem sorozták be egészségi állapotára való tekintettel, most mégis váratlanul alkalmasnak találták katonai szolgálatra. Néhány barát igyekezett elintézni, hogy Ady felmentést kapjon, de a várt irat csak nem akart megérkezni. Ráadásul kíméletlen bírálatokkal is illették emiatt.
A harmadik versszakban megismétli az első strófát, amiért az érzelmi hangulati háttér megváltozott. Ezek a sorok már nemcsak a biztonságérzetet sugallják, hanem a riadt egymásba kapaszkodást is. Az utolsó versszakban harmadszor is megismétli a költő az egymásba kapaszkodás képeit. Ezt azonban egy fordulópont előzi meg, amely jelzi, hogy nem hagyják legyőzni magukat.
A háborús fenyegetésre teszi fel a kérdést: Nem tudom miért, meddig / Maradok meg még neked. A kérdésre azonban nincs válasz, a világ és az egyén sorsa kiszámíthatatlan, csak a remény marad számukra, hogy együtt túlélhetik, hogy a szenvedések árán békét teremthetnek ebben a kegyetlen világban. De a kezedet fogom / S őrizem a szemedet.” Az egymásba kulcsolódó kezek és az egymást őrző szemek harmadszor visszatérő motívuma az élet diszharmóniájával szemben a harmónia, a boldogság igényét hangsúlyozza.
Az öregedő, betegségekkel küzdő Ady és a fiatal, életerős, a szerelem rózsaszín ködéből bizonyára hamar kiábrándult Csinszka kapcsolatát sokan sokféleképpen értékelték, minősítették. Egy azonban bizonyos: a „vénülő“, „a rettenet által űzött vadként“ érző Ady a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét írta hozzá…
