Már bőven vízkereszt ünnepe után járunk. Elérkezett a karácsonyfáktól való búcsúzás. Számomra ez minden évben egy szertartás. Egészen más szertartás, mint a feldíszítés. Valami különös, megmagyarázhatatlan érzéssel jár. Így volt ez most is.
A karácsonyi ünnepek alatt, mindig egy kissé lelkiismeret-furdalással tekintettem rá, a karácsonyfámra. Erre több okom is volt. Először is, mert kezdetben nem akartam karácsonyfát. Olyan téves gondolataim támadtak, hogy: csak a baj van vele, hol veszem meg és mikor, aztán, hogy kicsi legyen, azt haza kell cipelni, befaragni, (a fiam, aki régebben ezt megtette, külföldön dolgozik), a vejem mindig túl nagyot hoz, és így tovább. Aztán meg hogy, az unokák már amúgy is nagyok, vagy nagyobbacskák, talán már nem is igénylik. Ilyen és ehhez hasonló szégyenteljes gondolataim támadtak.
Szerencsére vannak az embernek jó barátai. Két barátnőmnek is említettem, úgy mellesleg, beszélgetés közben, hogy az idén nem lesz karácsonyfám, és láttam szemükben a méltatlanságot. A válasz pedig sejtette velem azt, hogy
a karácsony mégiscsak különleges ünnep, és azt is, hogy az unokák, ha már nagyobbak is, megőrzik az emlékeket.
Így hát benéztem a virágüzlet udvarára, ahol szebbnél szebb fenyők kínálták magukat. Nem találtam kicsi fát és az árakat túl magasnak tartottam. Újra megerősödött a gondolat: az idén nem lesz karácsonyfám.
Aztán később, napok múlva újra bevezérelt valamilyen érzés a fenyőfás udvarba. Megláttam egy kicsi lucfenyőt. Formás volt, kicsi volt, az ára is megfelelő. Félretetettem, hogy majd visszafelé jövet hazaviszem. Összetalálkozva az egyik barátnőmmel, ő felajánlotta, hogy autóval hazaszállítja. Éppen befért a csomagtartóba. Így került, nagyon simán és küzdelmek nélkül a fáskamrába a kis formás lucfenyő.
Még egy kissé aggasztott a gondolat, hogy miként fogom belefaragni a tartóba, emlékezve a tavalyi küzdelemre. Az igaz, hogy nem egyszeri nekifutásra, de megtörtént. Nagyon szép lett. A szobában a díszítés közben előkerült egy elfeledett ajándék. Egy zacskóban rengeteg kézzel horgolt, kikeményített karácsonyfa díszekre akadtam. Hirtelen nem is tudtam, mi ez, és honnan van. Aztán eszembe jutott, hogy tavaly kaptam egy kedves ismerőstől, akinek segítettem begépelni egy munkáját. Későn ért hozzám az ajándék, amit karácsonyra szánt, hálája jeléül. Így akkor eltettem. Felhívtam rögtön őt telefonon, és elújságoltam, hogy mennyire örülök a tavalyi ajándéknak. Ez dupla örömöt hozott a számomra, mert egy kis faluban egyedül él, és végtelenül hálás volt a hívásért. Akkor már tudtam, milyen nagy hiba lett volna, ha lemondok a karácsonyfáról. A feldíszített fa csodás lett. Mondanom sem kell, hogy az unokáknak is tetszett, még a felnőtt unokámnak is, és a családi, karácsonyi ebéd szintén meghittebbre sikeredett a kivilágított, illatos fenyő mellett.
A lelkiismeret-furdalás azonban bennem maradt. Amikor csak elmentem mellette és megéreztem az illatát, vagy ha csak ránéztem, mindig bocsánatot kértem, és megköszöntem neki, hogy az enyém lett. A legkisebb lányunokám rajtakapott és kérdezte is: nagyi, te mért beszélgetsz a karácsonyfával? Mea culpa, elmeséltem neki az érzéseimet, és hogy miként is került hozzánk ez a szép kis fenyő, és azt, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy nekünk adta az életét. Mivel a példa ragadós, a legközelebb, amikor jött a kicsi leány, már azt újságolta:
nagyi, én is megköszöntem a mi karácsonyfánknak az ő életét és azt, hogy a miénk lett.
Most, a lebontás pillanatában, újra rám tört a furcsa szívfájdalom. Újra köszönetet mondtam, és gyorsan leírtam az érzéseimet, majd a papírt beletettem a karácsonyfadíszes dobozba.
Most azt kívánom magamnak: adja az Isten, hogy jövőre is legyen karácsonyfám és újra megcsodálhassa azt a családom minden tagja. Azt kívánom, adja az Isten, hogy amikor december lesz, és a karácsonyfát díszítem, rátaláljak az érzéseimet rejtő irományra.
Adja az Isten, hogy jövőre is legyen karácsonyfa illatú ünnep mindnyájunk részére!
