Pozsonyban is bemutatták az Értékeink Száz éves a szlovákiai magyar közösség Hetvenéves a Csemadok című kötetet. Január 19-én a Magyar Közösség Pártjának pozsonyi székházában gyülekeztek a régi és a mostani csemadokosok, hogy meghallgassák Csáky Pál, Popély Árpád, Görföl Jenő, Takács András és Dunajszky Géza visszaemlékezéseit.
A Petržalka – Engerau – Ligetfalu polgári társulás által szervezett rendezvényen Csáky Pál, Európa Parlamenti képviselő kérdezte a beszélgetésben résztvevőket. Elmondta: a kötet ötletét Dunajszky Géza és Takács András egy beszélgetése adta, amikor is nosztalgiával beszéltek a Csemadokban töltött évekről. Ekkor kért egy ajánlást, kiket kellene megszólítani, hogy írjanak a kötetbe.
Csáky Pál hozzátette:
csak mi menthetjük meg magunkat, nekünk kell akarnunk, kintről ezt senkitől nem várhatjuk.
Érdekérvényesítés, a párt akaratával szemben
Popély Árpád a kötetben az 1968-as eseményekről ír. Kiemelte: kétféle Csemadok létezett, az egyik a hivatalos, a pártpolitikának megfelelő szervezet volt. Míg a másik a magyarság érdekérvényesítő szerve. Az elsőt néhány ember képviselte, míg a másodikat az alapszervezetek, a tagság. A hatalom ezt a másodikat tiltani próbálta, hiszen azért támogatta a Csemadok létrehozását, hogy a párt határozatait a magyarság körében terjessze, népszerűsítse.
A Csemadok ennek ellenére mindig kiállt a magyar kultúra és iskolák mellett.
Popély Árpád szerint a Csemadok talán legdicsőbb időszaka éppen 1968 volt, ekkor már valóban érdekérvényesítő feladatokat látott el. Sajnos az 1969-es normalizáció véget vetett számos törekvésnek, de a szervezetben a párttal szembeni magyaros vonal kitartott az 1989-es időszakig.
A Csemadok egyedülálló
Popély Árpád történész szemmel elmondta: a Csemadok egyedülálló, a többi utódállamban ugyanis nem hoztak létre ilyen szervezetet.
Ha a felvidéki magyarság második világháború utáni eseményeit kutatja valaki, akkor minden eseménynél belebotlik a Csemadokba.
A szlovákiai magyar kultúra mindig mostohagyerek volt, akkor is, amikor állami támogatást kapott – véli Görföl Jenő. Bár azt elismerte: az állami támogatásnak köszönhetően lehetett dolgozni és eredményeket is ért el a Csemadok. Ma sokkal nehezebb tervezni, hiszen pályázati pénzektől függ a szervezet tevékenysége.
Valamikor 104 alkalmazottja volt a Csemadoknak, ma 2-3 fő állású alkalmazott mellett csupán mellékállásban tudnak embereket alkalmazni. Ezért olyan személyekre van szüksége a Csemadoknak, akik sok mindenről le tudnak mondani ez mellett a munka mellett.
Ki jön a helyünkbe?
Görföl Jenő kiemelt több személyiséget, akik a Csemadokban dolgoztak, vagy fontos szerepet töltöttek be a szervezet és a felvidéki magyarság érdekében. Megemlítette Egri Lászlót, aki a nemzetiségi törvényt terjesztette be. Rózsa Ernőt és Szabó Rezsőt, mindketten jogászok voltak, sajnos az 1968-as tevékenységük miatt félreállították őket. És megemlítette Dobos Lászlót is, akit 1968-ban a szervezet elnökévé választottak. Említést kell tenni Gyurcsó Istvánról is. Az első elnökről Lőrincz Gyuláról sem szabad elfeledkezni. Az örökös tiszteletbeli elnökről Fábry Zoltánról is szólni kell, ha a Csemadok történetéről esik szó.
A Csemadok országos titkára kitért még egy régi emlékére. 1974-ben felmerült a kérdés, ki jön majd a helyünkbe. Szerencsére a Csemadok még mindig létezik, él.
Görföl Jenő bízik benne, hogy ötven év múlva is az lesz a kérdés a Csemadokban: ki jön majd a helyünkre. Ismét lehet magyarul énekelni
Takács András visszaemlékezésében kitért arra is, hogy a negyvenes években, mikor nem voltak magyar iskolák, sokan átszöktek a határon, hogy tanulhassanak, 1950-ben viszont már nem mehettek Magyarországra, hiszen megnyíltak a magyar iskolák, így került előbb Komáromba, majd Pozsonyba.
Ekkor már létezett a szlovák állami népi együttes, ennek mintájára létre akartak hozni egy magyar együttest is, ezzel keresték meg őt a Csemadokból.
Ekkor Fellegi István volt a főtitkár, Takács András visszaemlékezése szerint nagyon örült neki, mikor bement hozzá megbeszélni a részleteket, és elkezdett dolgozni.
Takács András kiemelte: ebben az időben igazából nem volt mire alapozniuk, hiszen nem voltak népi gyűjtések, nem voltak szakmai anyagok. A könyvtárakat és egyesületeket megszüntették, a két világháború közötti időszakban pedig nem épült ki egy intézményrendszer, amire építeni lehetett volna az ötvenes években. Ennek ellenére az 1952-es harmadik országos kongresszuson felléptek az ország népművészeti csoportjai. Majd azt kérték tőle és Ág Tibortól a Csemadok vezetői, hogy a pozsonyi vár alatti színpadra állítsanak össze programot. Ezen a bemutatón 1952 nyarán 8-10 ezer ember vett részt.
Azt üzenték a műsorral a magyaroknak, hogy ismét lehet magyarul beszélni, énekelni.
Csemadok, az életérzés
Dunajszky Géza emlékeiben a debrődi alapszervezethez tért vissza, ahol két testvérével együtt 1949-ben, a szabadságharc millenniumára emlékezve előadták a Távolból című verset. Alig várta, hogy betöltse a 14. életévét és ő is beállhasson a fáklyavivők közé – mondta Dunajszky Géza, aki felkérte Molnár Lászlót, hogy olvasson fel egy részletet az Értékeink című könyvből. Ebből szó szerint idézünk: „Vannak események, amelyek komplex módon, érzéseiddel együtt rögzülnek benned. Ami ma már nem is emlék, hanem egy kiforrott és kerek életérzés, egy közösségtől ajándékba kapott világnézet, amelyben benne foglaltatnak azok az erkölcsi normák is amelyek szerint egy felvidéki magyarnak élni és dolgozni illik. Ilyen emlék számomra a Csemadok…”
Dobos Éva, Dobos László özvegye hozzászólásában az 1968-as és az azt követő időszakra is kitért. Elmondta, most olvassa a régi cikkeket, amelyekből számára kiderült, hogy mennyire meggyőzően írták le: a Csemadok tévedett az 1968-as eseményekkor. Ugyanakkor kitért arra is, az eseményeket komplex módon kell vizsgálni. Ezzel Popély Árpád azon szavaira reagált, mely szerint Lőrincz Gyulát sokan támadták azért, mert gyermekei szlovák iskolába jártak, az első elnök ugyanis elvált, felesége szlovák volt, valamint abban az időben, mikor gyermekei iskoláskorúak voltak, nem volt magyar iskola.
Csáky Pál a beszélgetés végén köszönetet mondott annak a több ezer embernek, akik a Csemadokban dolgoztak és ma is dolgoznak. Nélkülük a szlovákiai magyarság sokkal rosszabb helyzetben lenne.
