A VERITAS februári vitaestjét egy könyvbemutató előzte meg, igen szerencsés párosítással, ugyanis a Történetkutató Intézet által kiadott könyv ugyanazt a megoldandó problémákkal terhes korszakot idézte, mint a nézőpontok ütköztetését célzó vita: az I. világháborút követő időket. A két rész egységét – és a hallgatóság szemében a súlyát is – aláhúzta, hogy az estet Szakály Sándor főigazgató vezette.
A Trianon és a magyar felsőoktatás I. című kötetet Szögi László, az Egyetemi Könyvtár és Levéltár nyugalmazott főigazgatója mutatta be. Hangsúlyozta, hogy a 16 tanulmányt tartalmazó, Ujváry Gábor által szerkesztett kötet mint vállalkozás is jelentős. A rendszerváltás előtt ugyanis nem lehetett feldolgozni a magyar felsőoktatás 20. századi történetét, és a rendszerváltást követően is főként csak a klebelsbergi időszak került a helyére, illetve egy-egy vidéki egyetem saját története.
Az I. világháborútól a 20-as évek elejéig tartó változásokkal teli szakasz feldolgozása elmaradt, ezért a VERITAS ezzel a kötettel, valamint a program folytatásával nagy adósságot törleszt.
Szögi László külön-külön mindegyik tanulmányt méltatta röviden, kiemelve értékét, a választott téma újszerű megközelítését, vagy éppen mai aktualitását. Például Ligeti Dávid: Kereszt az egyetemen című tanulmányában az 1900/1901-es év ifjúsági mozgalmával, az akkori „kultúrharccal” foglalkozik. De más kutatók is választották témául a különböző egyetemi ifjúsági szervezetek működését, válaszát a korszak problémáira.
Trianon szociális krízist is hozott, ezt elemzi a debreceni tudományegyetemre vetítve Király Sándor, az elcsatolt területeken pedig a magyar oktatási rendszer visszaszorításához vezetett. Szögi László kiemelte Dévavári Zoltán tanulmányából azt az adatot, hogy például
a Délvidék 845 magyar általános iskolájából 141 maradt 1925-re. Hasonló volt a helyzet mindenhol.
Romániában és a délszláv államban azzal is csökkentették a magyar diákok, s ezáltal az iskolák számát, hogy ott nemzetiségnek tekintették a zsidókat, és megtiltották a gyerekeik magyar iskolába íratását.
A csonka-országban a zsidó diákok kérdése a numerus clausus formájában jelent meg. A korszakot kutatók közül számosan tárgyalták ezt a súlyos, Magyarországra a külföldi megítélés tekintetében is igen rossz fényt vető intézkedést. Joó András tanulmányának éppen ez a címe: Hírünk a világban. Jóllehet az egyetemi felvételi kvóta másokat is érintett, például a Műegyetemen a nőket. Erről Batalka Kriszta ír. Felvetődött a kérdés: szükség van-e értelmiségi tömegtermelésre? Tanulságosak a kor sajtóját idéző tanulmányok is: Veszprémy László Bernát az akkori zsidó sajtóból szemlézi a numerus clausus fogadtatását, Debreceni Péter pedig a lengyel felsőoktatás felvételi korlátozásával hasonlítja össze a magyart. Gali Máté a magyar közélet, Orosz László pedig a magyar katolikus sajtó reflexióit elemzi. Ujváry Gábor szerint Klebelsberg átmeneti intézkedésnek tartotta a numerus clausust, ami 1928-ra ki is került a felsőoktatási törvényből.
Ezeknek a kérdéseknek egy része előkerült a könyvbemutatót követő VERITAS-est vitájában is, amelyet A Monarchia fölbomlásának kulturális következményei Magyarországon címmel tartottak.
A témát Szakály Sándor főigazgató moderálása mellett Ujváry Gábor, a VERITAS intézetvezetője, valamint Pritz Pál egyetemi magántanár, az MTA doktora fejtette ki.
A kulturális következmények mellett valószínűleg kevesen gondolnak külpolitikaiakra és anyagiakra. Ujváry Gábor ezekről szólt először, hiszen a gyűjtemények közös javait szét kellett osztani. Hogyan és milyen arányban? Először az 1526 és 1918 közti csaknem négy évszázad iratairól döntött a badeni egyezmény 1926-ban. Ezeket olyan közös szellemi értéknek tekintették, amelyek az Osztrák Állami Levéltárban maradtak ugyan, de a magyar vonatkozású anyag kezelését magyar delegátus látja el, s a munkája feltételeit az osztrák állam biztosítja. Hasonló a helyzet az itthon is Kriegsarchiv-ként emlegetett katonai levéltárral.
A múzeumi tárgyakról szóló megállapodás, a velencei egyezmény jóval később, 1932-ben született meg. Ennek alapján Corvinák, fegyverek kerültek vissza Magyarországra, de sok minden nem.
1945 után megfeledkeztek az egyezményről, ezért nincs olyan hivatal, mint a levéltári anyagoké, és a múzeumokba, könyvtárakba való bejárási jog sincs biztosítva.
Pritz Pál máshonnan közelítette meg a kérdést. Úgy ítélte meg, hogy Magyarország aránylag hamar kiheverte a háborús veszteségeket, és 1924-ben már az 1913-as szinten állt az ország. Szerinte a kurucos szemlélet nem értékeli eléggé azokat az eredményeket, amelyeket az 50 éven át tartó társnemzeti státus jelentett. Ausztria javára írta, hogy 1918-ban ott is lezajlott egy forradalom, de ott ma is álló munkáslakások épültek, nálunk pedig nem.
Szakály Sándor az értelmiség helyzetében bekövetkezett változásokra terelte a szót. Ujváry emlékeztette a hallgatóságot a Trianon miatti értelmiségi menekülésre az utódállamokból a csonka-országba, aminek pozitívuma az volt, hogy 1926-tól 43-ig az állami költségvetésből legnagyobb arányban a kultusztárca részesült, viszont óriási értelmiségi veszteséget jelentett az utódállamokban maradt magyarságot illetően. Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár és a többi város magyar kultúrértékei kerültek új kézbe, és az addig állami magyar iskolák háromnegyede is elveszett. Ez kétszeres veszteség, mert a jó színvonalú állami iskolákat a királyi Magyarország peremvidékeire építették a magyarosítás érdekében. Ezek mind elvesztek a magyar oktatás számára.
Ami a közgyűjteményeket illeti, ott máig nem történt meg a kárfelmérés.
Pritz Pál a személyi veszteségeket sorolta, a numerus clausus miatt külföldre távozott fizikusokat, matematikusokat, közgazdászokat. Ujváry elismerve a veszteségeket, arra mutatott rá, hogy a magyar művészeteknek kevés olyan aranykoruk volt, mint a két háború közti időszak.
Ujváry – Szakály kérdésére – a klebelsbergi oktatási rendszerről is beszélt, valamint a külföldi magyar intézetekről, amelyek egyrészt a háttérbe kényszerült klasszikus diplomácia helyett a kulturális diplomácia eszközeivel igyekeztek barátokat szerezni az országnak, másrészt rendkívüli szerepük volt az elitképzésben. A világ híres egyetemeire szóló egyéves ösztöndíjak révén olyan kiválóságok nevelődtek, akiket még a Kádár-rendszer is elismert. Példaként Kosáry Domokost és Straub F. Brunót említette, és hozzátette, hogy a fiatal ösztöndíjasok, bár remek külföldi ajánlatokat kaptak, mind hazajöttek.
Pritz ezzel szemben a hibás revíziós politikát említette, továbbá azt, hogy a klebelsbergi oktatáspolitika a középosztályt támogatta, míg a parasztság gyerekei nem jutottak be az egyetemekre.
Ujváry elismerte a középosztály preferálását, de Klebelsberget a miniszteri székben váltó Hóman Bálint változtatott ezen a rendszeren az alsóbb osztályok gyerekeit is támogatva, sőt kifejezetten a számukra hozták létre 1937-ben a Horthy Miklós-ösztöndíjat.
Szakály Sándor annyival egészítette ki és zárta le ezt a vitát, hogy egy 20-25 éves rendszernél azt is meg kell vizsgálni, hogy mikor volt lehetőség valamire. Egyébként a népi kollégiumok alapjait is Hóman Bálint rakta le, nem Rákosi Mátyás, noha az utóbbi ünnepeltette ezért magát, Hóman Bálint pedig a váci börtönben halt meg.
