Kimondottan nem örültem, amikor megláttam az EB-selejtező sorsolását, hogy Szlovákiával kerültünk egy csoportba. Lehet, a túlzott aggodalomreflex miatt, de úgy éreztem, nehéz ebből jól kijönni, bárhogy is legyen. A felvidéki néplélek sajnos eléggé csapzott állapotban van, ezért óvni kell minden apró sérüléstől. Ennek okai viharos és keserű történelmünkben és az identitásunk megtörésére irányuló jelenlegi folyamatokban vannak.
Egy ilyen helyzetben csak két út van a meccs kapcsán. Ha nyer a magyar csapat, az óriási lökést adhat nekünk, ahogy az tapasztalható a DAC- jelenség kapcsán, vereség esetén viszont ismét zuhan kettőt a felvidéki közhangulat és jön – a már megalkudott, az asszimilálódás útjára lépett – mieinktől és a velünk együtt egyébként békében élő – szlovákoktól a jól bejáratott „bezzeg Szlovákiázás”, amitől bár páran falra mászunk, a bizonytalanokat viszont még jobban kibillenti.
A felfokozott hangulat a nagyszombati meccs előtt csak igazolta mindezt. Úgy tűnt, itt vagy menny, vagy pokol lesz. A vendégszektorba pillanatok alatt fogytak el a jegyek, így – bár ettől függetlenül is – a felvidékiek új „frontot” nyitottak a hazai szektorok „elfoglalásával”. Ehhez csatlakozott számos anyaországi harcostárs, akik előtt le a kalappal, hogy annak ellenére is vállalták a kockázatokat, hogy erősen kilátásba volt helyezve, nem tudnak majd bejutni a stadionba. Egy klasszikussal élve, az utolsó pillanatig egy dolog volt biztos, hogy minden bizonytalan. Végül a magyarországiak nagy részének sikerült bejutnia a mérkőzésre, ami nagyban hozzájárult, hogy 2-3 szektor a vendég körül magyarrá változott.
Felemelő érzés volt, hogy a fősodort képező 2 ezres vendégszektor hangját jobb és bal oldalról további 1-2 ezren támogattuk, sokan pedig egyéb szektorokban voltak elszóródva.
Az a pár gyanútlan szlovák, aki mit sem sejtve vett jegyet a „hazaiba” eléggé meg volt lepődve, de látva a stadion befogadóképességének kihasználatlanságát, nyugodtan átmehettek volna bárhova, ha akarnak. Arra mindenesetre jó hatástanulmánynak mutatkozott mindez, hogy egész Szlovákia élőadásban láthatta, hogy nem minden felvidéki alkuszik meg, és a kockázati tényezők ellenére is kiállunk az anyaországunk mellett. Hogy ennek milyen hatásai és következményei lesznek, most még nehéz megmondani, majd az idő megmutatja. Mindenesetre kitűnő érzés volt énekelni a hazai szektorokban, hogy egyes remények szerint hová is fog még egyszer tartozni a szülőföldünk. Úgy gondolom, hogy ez az a remény és a hűség, ami a magyar tábor koreográfiájában is megjelent! Ilyenre másutt még nem igazán volt példa, ezért ebből merítenünk kell és megszilárdítani megmaradásunkba és ellenállásunkba vetett hitünket.
Bár láttam a különböző videókat a rendőri túlkapásokról, az összképet tekintve azt hiszem, igyekeztek higgadtan és óvatosan intézkedni a hatóságok. A fenyegetések ellenére pár tíz vagy száz magyarországit leszámítva mindenkinek sikerült valahogy bejutnia a stadionba, és a „hazai” lelátókon is higgadtan választották szét a második félidőre egyre konfrontálódóbb egymás mellett ülő ellentétes szurkolókat.
A meccs viszont aggodalmaimnak megfelelően csalódás volt. Egy bátortalan, nagyon biztonsági focira beálló, ötlettelen csapatot láttunk, akik mintha nem érezték volna a tét súlyát.
Azt, hogy ez most nem egy sima Andorra vagy Svájc elleni mérkőzés, itt értünk kellett volna küzdeniük, a lelküket is kitenni a pályán. A 100 éves kisebbségi kényszerünkért, az ellenünk irányuló felszámolási próbálkozások ellen: a kitelepítések, atrocitások, deportálások, kiutasítások, vagyonkiforgatások, reszlovakizációk, nyelv- és zászlótörvények, iskolabezárások és sok egyéb, a Trianon óta zajló ellehetetlenítésünk ellen. De nem fogták fel, és mi holnap újra hallgatjuk, hogy „bezzeg Szlovákia”, s szomorúan hajtjuk le a fejünk. Kár, pedig de jó lett volna egyszer nekünk bezzegezni…
