Boráros Imre Kossuth-díjas színművész (Fotó: Szalai Erika/Felvidék.ma)

Az életben az a legnehezebb, hogy egy életen át komolyan vegyük ugyanazt a dolgot: szeretet kell hozzá, türelem és alázat. Ez a mondás hazai értelemben a színészetre különösen vonatkozik.

Van egy nehéz, de sok-sok gyötrelemmel, kitartással, nehézségekkel csaknem hetven éve megtartott színházunk, (sőt kettő is) s mondhatnám olyan múlttal, jelennel, azokkal a jellemzőkkel, mint az egész felvidéki magyar sors. S természetesen sok-sok sikerrel, eredménnyel.

S a színház fenntartói, éltetői immár hetven éve a hazai magyar hivatásos művészeink. Hála és tisztelet nekik.

Közülük is van egy, aki megkapta a Kossuth-díjat. Hiszem és tudom, hogy ezt a legmagasabb elismerést (de a többit sem) nem némi lobbizással lehet elérni. Komoly érvek, értékek, munka kell, hogy álljon mögötte. S Boráros Imre színművészünk ezt megkapta. Mindannyiunk örömére, büszkeségére.

Úgy érzem, hogy most, amikor egy jelentős életjubileumhoz ért, a felvidéki közönség nevében nyilvánosan is illik köszönteni őt, megköszönni, amit kaptunk tőle, s kapunk még napjainkban is, hiszen fáradhatatlanul dolgozik.

Boráros Imre művész urat nagyon régen ismerem. Még a színház tájolási időszakából, amikor bátorkodtam vitázni is, hogy vajon jó-e ez nekünk, nekik, amikor fűtetlen, kulturálatlan, méltatlan színpadi körélmények között akarják e népet felemelni, megszólítani, ízlését formálni?

Aztán megváltozott a helyzet – hogy ez kinek a javára vált, vitatható – de jó eljárni a komáromi színházba és érezni azt a légkört, amit sehol máshol nem kap meg a színházat szerető ember, csak a kőszínházban.

Imrére előbb karakterszínészi teljesítményei hívták fel a figyelmet, majd a zenés műsorai, de számtalan esetben találkoztunk irodalmi összeállításaival is, melyekkel lenyűgözött, hiszen mindig rólunk, nekünk szólt.

Az első monodrámája megdöbbentett. Az én szememben a színész legnehezebb műfaja lehet a színpadon egyedül légkört teremteni, mondandót átadni a nagyon komoly történelmi szerepek megformálásával. Addig hazai viszonylatban csak Csendes László (ő a kassai színháznál volt) nyújtott döbbenetes élményt ebben a műfajban.

Boráros Imre monodrámái Dózsát, Viszockijt, Esterházyt, Mindszentyt megelevenítve a színpadon, valami különleges katarzist váltottak ki minden alkalommal a közönség körében.

Külföldi és filmszereplései is mind azt bizonyítják, hogy ő a hazai magyar színház egyik nagy doajenje. S az utóbbi öt éve a Boráros Imre Színházban, Csáky Pál műveivel a felvidéki magyar sors közvetítője.

Sokan láttuk, de nem elegen ezeket a tükörként elénk tárt darabokat, pedig nagyon elgondolkodtatóak.

Boráros Imrét jubileuma alkalmából sok szeretettel, tisztelettel köszöntjük! Köszönjük, hogy van nekünk! S még sok-sok sikerélményt, jó egészséget kívánunk neki a további terveihez, hogy még számtalan alkalommal örvendeztesse meg a hazai magyarságot szerepeivel.

Isten éltesse őt!