Őry Péter (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)

Jó is, rossz is. Gyakran érzi így az ember, ha alaposabban a dolgok mélyére néz. Örvendezik Európa, az unió, szinte az egész világsajtó, hogy Szlovákiában olyan államfő veszi át Andrej Kiskától a stafétabotot, aki az ő nyomdokaiban fog járni, nem populista, nem nacionalista, nem migránsgyűlölő, hanem haladó és a liberális demokrácia zászlóvivője.

Örvendezünk persze magunk is, hogy felcsillant a remény, nemsokára véget ér(het) a megdönthetetlennek vélt Fico-éra.

Minden jel arra utal, a parlamenten kívüli progresszív liberálisok pártja beveszi a Grassalkovich-palotát is. Jövőre, meglehet, a parlamentet is, és (akár) kormánytényezővé válik.

Az elsődleges jó érzés mélyén mocorgó aggodalom, ébredező rossz előérzet programszintű dolgokból fakad.  Abból, hogy a haladó, mainstream sajtó és média kezdi temetni a visegrádi négyek most még szilárdnak tűnő szövetségét, amely a közös érdekek, értékek és ügyek terén kialakult; tapsolnak hozzá. Szlovákia észhez térését éltetik. Hát majd kiderül, hogy észhez tértünk-e, vagy csak délibáb, ideiglenes eltévelyedés ez a tavaszi össznépi felbuzdulás, s jön még a kutyára dér. Hiszen a március közepi vokspakliban 25 százalék olyan elvárás is az urnákba került, amely se nem haladó, se nem liberális, s végképp nem sorolható a nem nacionalista, nem populista, nem migránsgyűlölő kategóriába, mert kissé talán túl van ezen a határon, s nem akar NATO-t, még Európai Uniót sem, nemhogy liberális demokráciát. Ezt sem ártana számításba venni, amikor azon örömködünk, hogy a második fordulóba nem került be az extrém…

Örvendezzünk, de azért latolgassuk azt is, hogy szűkebb pátriánkban, itt a Kárpátok karéjában és fel a Balti-tengerig újraindul-e majd az egymásnak feszülés, az egymás kárára való „szerzés” mórese, amely két évtizeden át gátolta a közös érdekérvényesítést tágabb „hazánk”, az Európai Unió intézményeiben.

Mert legyen bármilyen színezetű is az ország politikai vezetése, elemi közös érdekeink vannak, amelyek érvényesítését a boldogabb nyugati államokban sokan nem nézik jó szemmel. Nem, mert nekik a saját érdekeik fontosabbak, mint az unió teljes népességének érdekei.  Furcsa, néha régi-, máskor újmódi hatalomszerző, hatalomhódító játszmák zajlanak a szemünk előtt, ezekbe belefér minden, a monumentális, Kína ajándékozta trieri Marx-szobor néppárti „uniós kormányfő” általi leleplezésétől, a katalán politikusok függetlenségi népszavazás miatti kirakatperén át a schengeni külső határok szigorú őrizete miatti jogi-politikai bosszúhadjáratig.

Örvendezzünk, de csak visszafogottan. Május elsején lesz 15 éve, hogy a V4-ek rendes uniós tagországgá váltak. Olyan ígérettel, hogy márpedig felzárkóztatunk a tizenötökhöz.

Csakhogy kék szegélyű kistányéron senki nem szolgálta, szolgálja fel a felzárkóztatást, azért meg kell küzdeni, komoly csatákat kell megvívni. Dél-Európa nem vívta meg ezt a csatát, s ma is nyögi. Nekünk évtizedünk ment rá, hogy felismerjük, érdeket érvényesíteni csak együtt lehetünk képesek. Egymás ellenében csak rosszul járhatunk, külön-külön is.

Tájainkon nem könnyű politikusnak lenni, ezért is látni kevés államférfit. Embert próbáló feladat kibírni, elviselni az ellennyomást, a billogokat, amelyeket a saját, más érdekeiket védők, az úgymond nagyok, rásütnek.  Tetszeni, megfelelni jóval egyszerűbb – és kifizetődőbb. Már akinek.

A szerző az MKP OT elnöke