Archívum

Elképzelhető, hogy ha a nagykürtösi járásbeli, 300 lelket számláló Rárósmúlyad nem az Ipoly jobb partján, közvetlenül a szlovák-magyar határ mellett terül el, napjainkban ismert és látogatott fürdőhely lenne. Hogy miért, arról a továbbiakban lesz szó.

Az első írásos emlék 1321-ben említi a település nevét. Már a 18. században ismertek voltak a falu határában található ásványtartalmú források. A 19. században a múlyadi vastartalmú ásványvizet üvegekbe töltötték és az akkori Magyarország egész területén értékesítették, nemcsak mint kiváló asztali vizet, hanem, mint gyógyhatású vizet is. A település fürdői a 19. század második feléből ismertek. A tulajdonosok egy kis kádas fürdőházat építettek, amelybe a fürdőforrásból melegítették a vizet. A további kettő, kevésbé kiadós forrás ivásra és ivókúrára szolgált. A múlyadi ásványvíz hatásait és részben összetételét illetően hasonlított a bártfai és a luhačovicei forrásokhoz. Összetételénél fogva főleg a gyomor- és bélbetegségek, urológiai problémák, továbbá anyagcsere-betegségek, vérszegénység, szív- és érrendszeri betegségek gyógyításában vezetett eredményre. A 20. század elején már egy nagy szálloda és magánpanziók várták a fürdővendégeket. A fürdési idény májustól szeptemberig tartott.

A második világháború idején a fürdő teljesen tönkrement, és nem került felújításra. Ennyit sikerült összegyűjteni a fürdővel kapcsolatos írásos dokumentumokból. Ennél jóval több információval rendelkezett Vámos József, a falu egykori kántora és aktív kultúrmunkása, számos színdarab rendezője. A múlt század 90-es éveinek elején a Nagykürtösi járásban megjelenő Palóc közéleti hetilapban A múlyadi fürdő története címmel írt visszaemlékezéséből idézek az alábbiakban.

„Állítólag a török megszállás idején a janicsárok lovainak patája helyén buggyant fel a múlyadi szénsavas forrás, méghozzá a Múlyad és Bussa között elterülő 50 hektáros rét közepén. Mikor e forrás vizét a janicsárok vezére megkóstolta, 9 méter mély kutat ásatott, s azt fával szögletes formára kirakatta. E kút vizéből egyedül az itt pasáskodó Basa ihatott. E forrás vize élvezetes ital volt borral keverve is. /…/ Visszatérve a fürdő keletkezésére – ami már nem csupán mendemonda – már írások igazolják, hogy a 18. század elején egy Lukovics nevű helybeli földesúr hasznosítani akarta a kút vizét jobbágyai terhére. E szándéka akkor hiúsult meg, amikor egyik cseléd (edény híján) mélyen hajolt a kútba s beleszédült.

Anyai nagyapám is mesélt már nekem e kútról, aki az 1866-69-es években huszárként erre járt gyakorlatozni, és a kapitányuk őriztette a kutat. Távozáskor minden huszár megtölthette kulacsát e kútforrásából.

Lukovics földbirtokos után Menhizol kereskedő akarta hasznosítani e kút vizét a hozzá tartozó 4 hektár területtel. Bódét csináltatott, bele nagy kádat. A vizet nagy sparhelten melegítették. Később Haasz Herman helybeli fűszeres akarta jövedelmeztetni, de kevés eredménnyel. Ezt követően Schvarcz nevű nógrádszakáli kocsmáros keze alá került, aki a következő épületekkel tette korszerűvé: téglából 16 fürdőszobát építtetett betonmedencékkel, melyekbe csapokon lehetett engedni a hideg és meleg vizet, akár naponta 200 fürdésre is, mivel két álló kazán folyton melegítette a reumafájdalmakra jó hatású gyógyvizet. A fürdőkabinokkal szemben épült az iroda, konyha és raktárhelyiség. A raktár végénél volt a kuglipálya a falusiak számára. Ezen épületeken kívül volt egy díszes, fából készült étterem, egyben táncteremmel, melyhez hozzáépítették a büfét és a fedett kuglipályát. Távolabb 15 nyaralószoba olyan vendégek részére, akik hosszabb időre jöttek a fürdőbe. Az épületek közötti tér (udvar) virágpadokkal és gondozott sétányokkal volt díszítve. A fürdő területe mély árokkal volt körülzárva. Bejutni hídon lehetett két irányból. A vonaton érkező vendégek tetszetős gyalogjárón járhattak át az Ipolyon, s aztán gondozott sétányon, hársfák hűvöse alatt mehettek a fürdőig.

Fénykorát a fürdő az 1910-15-ös években élte, amikor leginkább budapesti látogatók (nyaralók) töltötték meg a fürdőt. Szezonidőkben zene is volt minden szerdán, szombaton és vasárnap, amikor Macska Gyuri szécsényi cigánybandája muzsikált.. /…/

Az első világháború kitörése után (1914) megcsappant a fürdőt látogatók száma, s a háború utolsó éveiben már az épületek is megrongálódtak. Némi ideig még működött a töltőház, ahol a kút vizét üvegekbe töltve szállították a városokba. Miután azonban az Ipoly folyó országhatárrá vált, csaknem teljesen megszűnt. Mikor Hácsik Pál és Mega nevű sógora (Losoncról) felkarolták, olyképpen akarták volna javadalmaztatni, hogy a vizet (csevicét) korsónként 50 fillérért hordhatták volna a falusiak. Ez felbosszantotta a múlyadiakat (jogosan), hiszen évszázadokon át korlátlanul hordták ezt a vizet. /…/ Hácsikék követelését, jogtalannak tartva, nem vállalták a múlyadiak, elhatározták, ásnak másik kutat. Végeztek fúrásokat. A hetedik helyen szénsavasabb forrást találtak, mint a kút vize. Ekkor Hácsikék lemondtak követelésükről, s bérbe adták a fürdőt. Tudomásom szerint elsőként egy Szatler nevű bérlő akarta üzemeltetni, de sikertelen vállalkozása miatt tragikusan végezte. Utána Cobor losonci pincér működtette a fürdőt, de a változás miatt már csak a környékbeliek látogatták. Volt még némelykor zene is, Mostoha Gyula cigányprímás és zenekara járt ide Bussáról. Cobor bérlő vendégcsalogató lányokat is alkalmazott. Szabad legyen közülük egyet megemlítenem. Nem megszólásból, inkább érdemből. Szép Bözsét. Bizony jóvágású és intelligens férfinak kellett legyen, aki egy csóktól tovább jutott nála. Egy valaki, miután csókolózástól tovább jutott nála, szeretkezés után karon fogta, s meg sem álltak a házasságkötő-teremig.

A harmincnyolcban bekövetkezett változás után még működött kevés ideig e fürdő, amikor Jover Ferenc Salgótarjánból és családja tengették még, azonban 1943-44-ben a budapesti Szalézi Intézet ide telepítette ki bombázások miatt 200 tanulóját és öt papot. Mikor már a vidéket is megérintette a háború szele, ezek tovább menekültek. 1944 novemberében a magyar hadsereg egyik munkásszázada települt be a fürdő épületébe. Ezek voltak az utolsó vendégek, mert a front után alig maradt egyéb a puszta falaknál, melyeket később a nagyzellőiek az utolsó tégláig elhordtak.

„Ma már egyedül a kút áll a régi szép fürdő helyén, gyomtól felverve… Történhetett volna – mind a járásra, mind a lakosaira nézve – hasznosabban is.”

A fentiekhez hozzáfűzném szerény személyes emlékemet is. Van annak talán már húsz éve is, hogy jómagam is jártam a cikkben említett szénsavasabb, ma kőlappal fedett kútnál, ahová a főútról lekanyarodva kövezett út vezetett, amit azóta bizony teljesen benőtt a gaz, és semmi sem utal arra, hogy a közelben a maga korában híres fürdőhely volt.

A szerző által említett, „történhetett volna hasznosabban is” megjegyzéssel valószínűleg azt kívánta érzékeltetni, hogy részben a település határhoz közeli fekvése, részben a korábbi határmódosítások miatt végleg megpecsételődött ennek az egykor szebb napokat is látott és méltatlanul elfelejtett, vagy tudatosan háttérbe szorított és továbbfejlesztésre hasztalannak talált fürdőhely sorsa. Egészen más „pályát futott be“ az innen jó hajításnyira és tiszta szlovák környezetben található alsósztregovai fürdő, amely folyamatosan épült, szépült az elmúlt évek, évtizedek során.

Befejezésül köszönetemet fejezem ki Rusnák Margitnak, a Rárósmúlyadi Községi Hivatal alkalmazottjának, aki készségesen rendelkezésemre bocsátotta a falu krónikájában található nyomtatott feljegyzést a fürdő történetéről, és a fürdőről készült üdvözlőlapok fénymásolatait.