Húsvét közeledtével a Hagyományok Háza munkatársa Burján Istvánt, a pécsi Janus Pannonius Múzeum főmuzeológusát kérdezte két helyi népszokásról: a hosszúhetényi báránylesről és a bólyi Emmausz-járásról.
„A bárányles a hosszúhetényi férfiak hagyománya, akik húsvét hajnalán fölmennek a Mecsek legmagasabb hegyére, a Zengőre. Az ott lévő keresztnél helyezik el a virágaikat, s látják meg lelki szemeikkel az áldozati bárányt. Emlékeznek azokra, akik az utolsó háború óta már nincsenek köztük, felsorolják azoknak a hősöknek a nevét is, akik a Nagy Háborúban estek el a faluból.
A szokás messzire tekint vissza, egyszer, amikor egy juhász nyáját legeltette a Zengőn, sűrű köd szállt le a hegyre, s a juhok vezették ki a ködfüggönyből. A pásztor e helyen hálából keresztet állított.
A férfiak, akik az első világháborúba és a második világégésbe is megkapták a behívójukat, a keresztnél imádkoztak, mintegy elbúcsúztak a vidéktől. Amennyiben épségben kerültek haza, első útjuk szintén ide vezetett. A hegyi kereszt azért is különleges, mert ezek az épített szakrális jelképek általában a falu elején és végén találhatók: a betérőt köszöntik, illetve a távozót búcsúztatják.
Azok a férfiemberek, akik koruknál fogva nem tudtak felmászni a majd’ hétszáz méteres magaslatra, a hegy alján lévő szőlőkben, présházakban várták a zarándokokat. A hazafelé igyekvők a kéményből fölszálló füstről tájékozódtak; s a Zengőt járt báránylesősök kopogás nélkül nyithattak be a borházba, ahol már előkészítették a butéliákat a vendégeknek.
A bólyi Emmanusz-járás a bibliai történetet idézi, amikor a tanítványok nem ismerik meg a hozzájuk csatlakozó Megváltót, s csak este, az asztalnál nyílik meg a szemük. Ezt a közösséget összetartó, a másik jobb megismerését szolgáló vendégeskedést a bólyi svábok éltették, akik Mária Terézia uralkodását követően települtek a vidékre, s hozták magukkal ezt a népszokást.
A háború végéig szinte kizárólag az ő tradíciójuk élt húsvét hétfőjén, a locsolás idején. 1945 után a svábokat kitelepítették, helyükbe a Felvidékről elűzött magyarok érkeztek. Igazi csoda történt: a „meghívlak az asztalomhoz, megosztom veled, amim van” életelv alapján a felvidékiek a sárba tiport, megalázott, megmaradt svábokat látták vendégül, s köszöntötték együtt Krisztus feltámadását. A szokás mind a mai napig él, a szentmise után az ünneplők együtt vonulnak a présházakhoz. Van hol ünnepelni, a négyezer lakosú faluban 365 pince szolgálja a település lakosait.
A jeles nap külön erénye, hogy nem vált fesztivállá, az anyagias világ ünnepévé.”
