A Habsburg Birodalom és vele a történelmi Magyarország széteséséhez vezető folyamat egyik alapkérdéséről rendezett vitaestet a VERITAS Történetkutató Intézet. Hermann Róbert kutatócsoport-vezető moderálása mellett Gergely András professor emeritus, rendkívüli és meghatalmazott nagykövet, valamint Lajtai László tudományos munkatárs (VERITAS Történetkutató Intézet) fejtette ki véleményét és válaszolt a hallgatóság soraiból érkező kérdésekre.
Már az is elég bonyolult helyzetet jelentett, hogy az 1867-es kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchia területén 13 nemzet és nemzetiség élt, de a nemzetépítési koncepciók száma jóval nagyobb volt – mutatott rá Gergely András – hiszen egy nemzeten, a magyaron belül is három elképzelés élt: a 67-es, a függetlenségi és a kossuthi. A 67-esek kiegyezéspártiak voltak, azon belül kisebb változtatásokkal; a Függetlenség Párt koncepciója – ennek volt a legnagyobb tábora – az Ausztriával való kiegyezést teljesen egyenlő alapokon nyugvó perszonálunióként képzelte el, míg Kossuth és hívei a teljes függetlenséget óhajtották, s azon belül dunai konföderáció alakítását a nemzetiségekkel. De nemcsak a magyar, mint nemzet, hanem például egy olyan nemzetiség, mint a szlovák sem volt egységes, mert egy része önállóságot akart, másik része csehszlovák nemzetet.
Általános jelenség, hogy a nemzetek és a nemzetiségek többsége kifelé gravitált az Osztrák-Magyar Monarchiából, és főként az olaszok, a lengyelek, a románok és a szerbek hatalmas területeket is magukkal akartak vinni.
Hogy kik maradtak volna a monarchiában? A csehek és a magyarok. Egymásra kellett volna találniuk – állította Gergely András – de ott voltak a szlovákok, mint a mérleg nyelve, őket mindkét nemzet magába akarta foglalni.
„A legkevésbé sikeres nemzetépítés az osztrák németeké volt, mert az egész Habsburg Birodalomban csak a népesség egyharmadát tették ki, ezért le is mondtak Magyarország elnémetesítéséről, mert az eleve kudarcra volt ítélve. Súlyosbította a helyzetet, hogy az Osztrák Császárságban (akkoriban emlegetett nevén: Ciszlajtániában) erősödtek a nagynémet birodalomhoz húzó pártok, közéjük tartoztak még a szocdemek is. Tehát a németek egy része is hozzájárult a bomlasztáshoz. A felbomlásnak azért nem kellett volna így történnie.
Sikeres nemzetépítők a magyarok, a lengyelek és a románok voltak, hiszen önálló országként léteznek ma is. A cseh és szlovák, illetve a délszláv egyesülés csak rövid ideig volt sikeres, azután felbomlott. Ha nem vonzották volna mágnesként a környező nemzetállamok Magyarország, illetve Ciszlajtánia nemzetiségeit, akkor sikeres lehetett volna az Osztrák-Magyar Monarchia.
Lajtai László szerint a szlovénok, a ruténok és a szlovákok többsége is inkább a Monarchián belül maradt volna, mint ahogyan a magyarországi németség sem húzott a német birodalomhoz.
Kivételt az erdélyi szászok jelentettek, akik mindenkitől őrizték az Árpád-házi királyoktól kapott függetlenségüket, Európa legrégebbi autonómiáját.
Hermann Róbert megjegyezte, hogy az egyben tartás mellett szólt a közös uralkodó, a közös hadsereg, a közös külpolitika. Gergely András hozzátette, hogy az egyház és a nemzetközi viszonyok is erősítették az egyben tartást, a nemzetiségek kifelé húzása pedig még nem volt elég erős.
Birodalomépítés és nemzetépítés egyszerre zajlott a dualista rendszerben – fejtette ki Lajtai László, s ezek időnként keresztbemetszették egymást. Az uralkodó érdeke a birodalomépítés volt, a magyar vezetőrétegé a nemzetépítés.
Magyarország nemzetként definiálta magát, amelynek politikailag mindenki tagja, aki a területén él, de kulturálisan több etnikai közösség vallotta magát más nemzethez tartozónak.
Közülük a horváttal kötött Magyarország külön kiegyezést, az uralkodó szentesítésével, amelynek értelmében Horvátország autonómiát kapott Magyarországon belül, de a Habsburg Birodalomban nem változott jogállása, holott a horvátok célja a trializmus volt, akárcsak a cseheké is.
A dualizmus trializmussá alakítását a magyar vezetés meg tudta akadályozni, ahhoz elég erős volt. Nemzetépítésének sikereként említette Gergely András az eredetileg német nyelvű zsidóság önkéntes magyarrá válását, valamint a svábság asszimilációját. Így érhették el a magyarok az 1910-es népszámlálásra az 50% feletti arányt, de ahol szerettek volna magyarosítani: a szlovák, román és szerb területeken, ott nem sikerült. Viszont a helyzet bonyolultságát mutatta, hogy a nemzetiségek között is léteztek történelmi gyökerű feszültségek: a bunyevácok a magyarokhoz húztak a szerbekkel szemben, vagy egy cseh trializmus lehetőségével nemcsak a magyarok álltak szemben, hanem a morvák is.
Igazi megoldást az etnikai föderáció jelentett volna a birodalmon belül, állította Lajtai László, ebbe az irányba mutattak az osztrák koronatartományokban, például Galíciában, Morvaországban, Bukovinában kialakuló nyelvi elkülönülések, hiszen etnikum és terület számos tartományban nem esett egybe.
A hallgatóság kérdéseire adott válaszokból kiderült, hogy egyes tartományokban sikerült az etnikai arányok megváltoztatása, például Galíciában az ukrán-lengyel arányt a lengyelek meg tudták fordítani a saját javukra. A Monarchia felbomlása után, a 20. század során pedig számos ország – eszközökben nem válogatva – szabadult meg nemzeti kisebbségeitől. Ennek részletezésétől azonban Hermann Róbert visszatérítette a vitát a címben kijelölt témához és korszakhoz. (Ezt még többször meg kellett tennie az időben, térben és tárgyban igencsak szerteágazó hozzászólások során.)
Arra a közönségből többek által megfogalmazott nézetre, miszerint a kiegyezés hiba volt, a történészek válaszul idézték Teleki Lászlót, aki már 1849 márciusában úgy ítélte meg, hogy Szent István Magyarországának vége.
Akkor már népirtás folyt Erdélyben és Délvidéken. Tehát ilyen nemzetiségi és geopolitikai viszonyok között a magyarság nem tudott volna nemzetet építeni a kiegyezés nélkül, viszont az akkor létrejött liberális magyar állam jogrendszerén és pénzén erősödhetett meg a román és a szerb nemzetiség. Hogy kiegyezés nélkül mi történik, erre pontos választ nem lehet adni.
