A jövő évben félévszázados múltra visszatekintő Nyelvünk és Kultúránk című folyóirat az utóbbi időben már csak évente egyszer jelenik meg nyomtatásban, a korábbi negyedéves változathoz képest, viszont az online lehetőségét kihasználva a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának honlapja folyamatosan töltődik fel a világ minden részéből érkező cikkekkel. A könnyű világhálós elérhetőség ellenére is jó egy ilyen nyomtatott, évkönyv terjedelmű válogatást kézbe venni, főként, ha annyi érdekes és értékes olvasnivalót kínál, mint ez a 2018. évet áttekintő folyóirat, amelynek főszerkesztője: Balázs Géza és Pomogáts Béla, szerkesztője: Blankó Miklós.
A bevezető számot ad az elmúlt év legfontosabb eseményeiről, amelyeket a Társaság önállóan vagy az Anyanyelvápolók Szövetségével közösen rendezett, illetve ismerteti az idei programokat, amelyekből több már le is zajlott. (A badacsonyi irodalmi konferenciáról a Felvidek.ma is tudósított.)
Az E-NYÉK-ben megjelent 49 írásból az évkönyv Évfordulók rovatának élére a Tompa Mihályról szóló cikkek kerültek, amelyek sokféle szemszögből vizsgálták Rimaszombat és Hanva fiának életművét. Balázs Géza a szállóigévé vált sorait gyűjtötte össze, amelyek közül a Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…Sárközi György regényének címéből és egy televíziós sorozatból is visszaköszön, de a Szívet cseréljen az, aki hazát cserél sor egy sláger szövegébe is bekerült Tóth Bálint költő jóvoltából. Ezt a sort választotta írása címéül Málnási Ferenc is, aki nyelvészeti szempontból foglalkozik Tompa Mihály költészetével, míg Fráter Zoltán: A szavak festője című tanulmányában az impresszionizmus korai megjelenésére hívja fel a figyelmet a versekben.
Szabadság és egyenjogúság a vallások számára, 450 éve ülésezett a tordai országgyűlés. A vallásszabadság első európai rendeletéről emlékezik meg Blankó Miklós írása, amely egy jól áttekinthető táblázatot is közöl az erdélyi etnikumok területi, rendi és felekezeti megosztottságáról a tárgyalt korban.
Hasonlóan jelentős a 150 éve született Eötvös-féle közoktatási törvény, amelyet A magyar oktatástörténet fordulópontjának nevez tanulmánya címében Molnár Zsolt, mert ezzel lépett életbe jogilag az általános tankötelezettség Magyarországon. És hogy milyen hatással volt báró Eötvös József miniszter törvénye a magyar nyelv oktatására, arról Pölcz Ádám cikke szól. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy a törvény milyen nagyfokú toleranciát mutatott a nemzetiségi nyelvek iránt, kimondva, hogy minden gyermeket az anyanyelvén tanítsanak a népiskolában.
Kissé meglepő, ha egy nyelvészettel, irodalommal és kultúrával foglalkozó folyóirat tartalom ismertetőjében ilyen címet látunk: „Szerelemhez nem kell szépség, szerelemhez nem kell ész”, de Eisemann Mihály zeneszerző születésének százhuszadik évfordulója kínált alkalmat Blankó Miklósnak, hogy a hajdani slágerszövegek nyelvi világát elemezze.
A folyóirat Ünnepnapok rovatában a nyelv ünnepeinek: a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar széppróza napjainak szentel egy-egy írást Balázs Géza, Moritz László és Adamikné Jászó Anna. De olvashatunk az 50. Kazinczy-napokról, a 25.Kosztolányi-napokról és az Egyetemi Anyanyelvi Napokról is.
Az anyanyelvek napja Pomozi Pétert késztette kesernyés ünnepi töprengésre őshonos nyelvek eltűnéséről, néhány killer-language növekvő dominanciájáról, de – mint rámutat – „a mindent felfaló nyelvek is színtelenednek. A Facebook-kommunikációhoz nemhogy Arany János vagy Shelley nyelvi csúcsaira, de nagyszüleink ízes, teremtő nyelvhasználatára sincs többé szükség.”
Végül hangsúlyozza, hogy
„Anyanyelv nélkül nincs nemzeti jövő. Trianonnak a magyarok lelki közösségét máig bénító, máig romboló traumáját éppen egy pozitív, Kárpát-medencei, sőt globális magyar nyelvközösség kialakításával lehet meghaladni.”
Az anyanyelv a központi témája a Helyünk a Kárpát-medencében rovat több írásának is. Ilyen Gál Sándor kötete, a Nincs harmadik lehetőség amellyel szülőfaluja, Búcs tisztelgett díszpolgára előtt 80.születésnapja alkalmából. A könyvről Balázs Géza írt recenziót, de a főszerkesztő jegyzi a magyar irodalom és nyelv határairól szóló tanulmányt is a trianoni széttagoltság következményeiről.
A tanult nyelv megkopik, de az anyanyelv nem – állítja Ferdinandy György írásának címe, s hinnünk kell neki, hiszen szépprózai munkáinak egy részét franciául írta. 56-os emigránsként az egyetemet Franciaországban végezte, ahol – a többi nyugati országtól eltérően – hangadó értelmiségiek rossz néven vették, hogy Magyarország „cserbenhagyta a Szovjetuniót”. Például
„a menzára egy ideig nem engedték be a magyar diákokat, mert fasisztának minősítették őket. Én nem zavartattam magam, átmentem az izraeli étterembe, ott mindenki magyarul beszélt. Célul tűztem ki, hogy franciául megírjam a forradalom igaz történetét.”
A cigány gyerekek oktatásával foglalkozik H. Tóth István, de tanulmányából sokat megtudhatunk a cigány nyelvekről is. Másfajta nyelvészeti különlegességről ír Blankó Miklós és Csomos Attila: a magyar nyelvű kémia születéséről, amely az 1700-as évek végén kezdődött, s eleinte ilyen magyarításokat alkotott, mint a kalcium-karbonát helyett a „savanyúság ellen való fejér föld”. Később Bugát Pál és Irinyi János kezdték kigyomlálni a ma már megmosolyogtató nyelvi „leleményeket”.
Számos interjú is szerepel a kötetben, például Máté László kassai íróval, nyugalmazott kulturális diplomatával, aki a felvidéki magyarság sorsáról szólva édesapja mondását idézi: „Az nem lehet, hogy a kerék mindig lefelé menjen!” Befejezésül viszont Kazinczy üzenetét ismétli, amellyel hajdan a herderi jóslatra válaszolt:
„A magyar nyelv és nép elenyészni nem fog soha!”
