Miért foglalkozunk külön a Kárpát-medencei és a nyugati diaszpóra magyar irodalmával, ha állandóan az egységet és az összetartozást hangsúlyozzuk? – tette fel a kérdést a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának tanácskozását megnyitva Pusztay János alelnök. Természetesen költői kérdésnek szánta, hiszen a két és félnapos konferencia előadásainak és vitáinak céljául éppen az egyetemes magyar irodalmon belüli sajátosságok áttekintését tűzték ki.
Pusztay János arra is emlékeztetett, hogy az ENSz az idei évet az őshonos nyelvek évének nyilvánította. A világszervezet adatai szerint
a jelenleg létező mintegy 7000 nyelvből 2 680 veszélyeztetettnek számít, azaz a beszélt nyelvek több mint egyharmada.
Az urali nyelvek egyetemi tanáraként oroszországi példákat említett, ahol a sok kis nyelv nemcsak a megszűnés vagy megmaradás kérdését veti fel, de azt is, hogy egy író nemzetiségét mi határozza meg: a nyelv, a származás vagy a témaválasztás?
Bár számunkra egyértelműen a közös nyelv határozza meg, kit tekintünk magyar írónak, azért a tanácskozáson egy-egy kivétel is szóba került, például a magyar származású Tomaso Kemény, aki olaszul írta verseit, köztük egy nagyszabású elbeszélő költeményt Erdélyről.
A konferencia nyitó előadását Balázs Géza nyelvész professzor, a MNyKNT elnöke tartotta, abból kiindulva, hogy a trianoni trauma következménye az irodalom széttagoltsága is.
Bár 1920 után megbonthatatlannak tartották az irodalom egységét, csupán táji, területi színváltozatokat emlegettek, rövidesen mégis kezdődött egyfajta elkülönülés az anyaországi irodalomtól és egymástól is.
Ekkor született a kettős kötődés fogalma. Mivel az új állam határozta meg a nemzetiségi intézmények működését, így egyre inkább romániai, csehszlovákiai stb. irodalmakról kezdtek beszélni. Napjainkban inkább a földrajzi megkülönböztetés terjedt el: felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, de megmaradt a politikai is: vajdasági, szlovéniai, illetve általánosságban: határon túli irodalom.
Az évtizedek alatt metaforák is születtek a történelmi kényszer nyomán kialakult helyzetre: „Ötágú síp”, „Haza a magasban”, de ezek nem fedik el a tényt, hogy az egységes irodalom a múlté, különösen érvényes ez a mai irodalomra, amelyet a stílus pluralizmusa jellemez, korunkat pedig a hibriditás, amelyet legjobban Domonkos István Kormányeltörésben című verse fejez ki. Időtállóbb jelző, ha irodalmunkat egyetemesnek nevezzük, bár vannak olyan próbálkozások, amelyek szeretnének külön nevet adni a különböző határon túli irodalmaknak, ezzel is hangsúlyozva különállásukat. Erkölcsileg sem állhatunk a magyar nyelv jelzőkkel szétszaggatása mellé – szögezte le Balázs Géza –, hiszen olykor maga az a tény, hogy magyarul megszólal valaki, már az önmagában helytállás.
Füzfa Balázs irodalomtörténész a trianoni széttagoltságnak az irodalom szempontjából egyetlen, sajátos módon pozitív következményét elemezte, amely a pártállami időkben mutatkozott meg: a periféria sok esetben megelőzhette a centrumot. Míg az 1960-as, 70-es években Magyarországon az irodalomtudományban egyedül a szocialista realizmus volt elfogadott irányzat, addig
az új nyugati szakirodalmi gondolatok, fordítások révén a határon túliak közvetítésével jutottak be az országba. Hasonlóképpen a posztmodern irodalom első magyar nyelvű képviselője az erdélyi Szilágyi Domokos, a felvidéki Tőzsér Árpád és az újvidéki Bányai Gábor volt.
Az egyetemes kérdések után a konferencia egy-egy nagy napot szánt a Kárpát-medencei, illetve a nyugati magyar irodalom megtárgyalásának. Kárpátalját 4, a Felvidéket 3, Erdélyt, a Pártiumot és a Délvidéket 1-1 előadás képviselte.
Zékány Krisztina, az ungvári egyetem tanszékvezetője bemutatta A kárpátaljai magyarság a 21. században című kötetet, egy másik előadásában viszont ennek az irodalomnak a helyét, helyzetét vizsgálta az ottani középiskolai és egyetemi oktatási programban.
Ő is, és a Kárpátalja irodalmi életét bemutató Dupka György író, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója is jelezte a problémát, hogy az ottani fiatalok jó része a Kárpátalján megkezdett tanulmányait Magyarországon folytatja, s nem biztos, hogy vissza szándékoznak térni a szülőföldjükre. Dupka György felidézte, hogy a szovjet érában két magyar író képviselte Kárpátalját: Kovács Vilmos, akinek Holnap is élünk című regényét bezúzták, a másik író, Balla László negatív recenzióinak „köszönhetően”. A rendszerváltás után felpezsdült irodalmi életet jelzi, hogy a 150 ezres magyarságnak 5 József Attila-díjas írója van és hárman tagjai a Magyar Művészeti Akadémiának. A jövőt illetően azonban nyugtalanító a nyelvtörvény, amely – ha nem változik – megöli a könyvkiadást, mert anyagilag nem képesek mindent ukránra lefordítva is megjelentetni.
A szovjet időkben üldözött Kovács Vilmosnak igazságot szolgáltatott az utókor azzal is, hogy irodalmi társaságot neveztek el róla. Ennek vezetője, a fiatal költő, Marcsák Gergely azonban nem a névadó, hanem Vári Fábián László költészetében a verseszményt és a múltidézést elemezte „…roskad az erkölcs, bomlik a kéve” címmel.
Az egyetemes magyar irodalomban is kiemelkedő Vári Fábián László költői világától szinte teljesen eltérőt ismerhettünk meg a felvidéki magyar irodalom új jelenségeit bemutató Nagy Csilla, az Irodalmi Szemle folyóirat szerkesztője és Mizser Attila író, irodalomtörténész előadásából. Új tendenciákkal, irodalmi klímaváltozással foglalkoztak mindketten: az új kritikus nemzedékkel Nagy Csilla, a költőkkel, írókkal Mizser Attila. Ez az új nemzedék szűkítő kategóriának tartja a „szlovákiai magyar”, de még inkább a „felvidéki” jelzőt, mert ez irodalmon kívüli szempontokat is kifejez. Az új kritikus generáció kevéssé kötődik az 1990-es év előtti nemzedékhez, és igazodási pontnak az összmagyar teljesítményt tartják.
Tőzsér Árpád és Grendel Lajos művei jelezték a változást, ami kiteljesedik a fiataloknál, ők magyarországi folyóiratokban publikálnak, és a kisebbségi létet közép-európaivá tágítják.
A kisebbségi lét legnehezebb korszakát idézte Máté László kassai író előadása Czine Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár munkásságáról, aki a diktatúra idején elsőként kutatta a határon túli magyar irodalmat, s tartott róla előadásokat itthon és szerte a Kárpát-medencében, illetve Nyugaton. Születésének 90. és halálának 20. évfordulója kínált alkalmat a főhajtásra emléke előtt.
Fenyvesi Ottó bácskai költő nagy ívű áttekintést adott a Délvidékről származó költők, írók soráról Janus Pannoniustól és Zrínyi Miklóstól Kosztolányin, Csáth Gézán és Herczeg Ferencen át Gion Nándorig. Muzsnay Árpád művelődésszervező a partiumi írók, költők élő kultuszáról szólt, míg az Erdélyt képviselő Cseke Péter író nem tudott eljönni, de Őrtüzeink parazsa című, száz évet átfogó kötetét elküldte ajándékul minden résztvevőnek. A könyvet és Cseke Péter munkásságát Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke méltatta, aki a társszervezet nevében köszöntötte is a konferenciát.
A nyugati diaszpóra irodalmáról hat előadásban kaptunk áttekintést. Közös bennük a múlt idő, hiszen a skandináviai Ághegy című folyóirat kivételével – amit Moritz László, a MNYKNT alelnöke mutatott be – alig akad működő orgánum a diaszpórában. Az egykori emigráns írók többsége már a rendszerváltás óta általában kétlaki, és itthon publikál, mégis a nyugati irodalom nagy múltjáról, híres íróiról, költőiről (Márai, Faludi, Wass Albert, Makkai Ádám, Gombos Gyula, Cs. Szabó László) volt mit mondania Ludányi Andrásnak, aki az USA és Kelemen Mártának, aki Nyugat-Európa magyar irodalmáról tartott előadást. Pomogáts Béla Borbándi Gyula lapszerkesztői munkásságát, Kovács (Katáng) Ferenc pedig Sulyok Vince költői, műfordítói életútját méltatta.
Két rendhagyó személyt: az olasznak és magyarnak egyaránt tekintett költőt: Tomaso Keményt, illetve Paolo Santarcangelit Sárközy Péter mutatta be, de előadása kitért arra a fontos szerepre is, amelyet a nyugati egyetemeken sorra megszűnő magyar tanszékeknek és magyar intézeteknek kellene betölteniük a magyar kultúra terjesztésében és a Magyarországról Nyugaton alkotott valós kép formálásában.
