Futball és barátság (Fotó: Hideghéthy/Felvidék.ma)

Jegyeztem meg a közösségi oldalamon is megosztott lengyel-magyar DAC meccsről Hideghéthy Andrea kitűnő írása kapcsán. S elérzékenyültem – mint mindig magyar – lengyel téma, esemény, rendezvény, olvasmány alkalmával, közös történelmünk nyomán vagy napjaink mindennapi történései láttán is.

A dunaszerdahelyi meccs, ahol a barát focizott a baráttal, de mégis szemben álló félként, valami csodálatos érzést keltett az emberben. A lengyel – DAC  meccsen az ellentábor csapatával szemben, a lengyelek gesztusként kezdték el énekelni a ma már a focimeccsek, s a magyar drukkerek szintén divatos refrénjét a RIA RIA HUNGÁRIA-t. Amikor nem ordibál, nem köpköd, s támad a foci ellentábor játékosára?

Hát van ennél kulturáltabb (szláv?) ellenfél egy focipályán? Van ennél testvériesebb szeretet, tisztelet, barátság? Amit a közös történelmünk folyamán elődeink is megéltek a századok harcos, tragikus eseményeiben? Melyik nemzet képes erre?

Vajon nem ilyesmi hiányzik nekünk itt az erőszakosan elszakított területen, amely a szülőföldünk, Honunk, Hazánk volt egykor? Egyenlő jogok és gesztusok, tisztelet, és bizalom, és elfogadás. Csupán ennyi! S lehet minden másképpen lenne.

Még mi jön ezután? Amikor a pofánkba vágták, hogy itt élsz, meg kell tanulnod az állam nyelvét, anyáink földjén: na Slovensku po slovensky – és így tovább.

Mert vétkesek közt cinkos, aki néma – nálam, és sokunknál, ez nagyon érvényes, s ki így, ki úgy, de nyilvánosságra hozza.

Visszatérve témám apropójához, nekem megadta a jó Isten, hogy kicsit közelebbről megismerjem a (szláv) testvér nemzetet.  Az iskolában mit sem tanultunk közös történelmünkről. A párkányi csata, az emlékmű megvalósításának ötéves csatája a lengyel nagykövetségtől kezdve, sok-sok lengyel testvérrel hozott össze Pozsonytól Budapesten keresztül Varsóig. A hivatalos útjaink, a varsói baráti vendégfogadás, a czestochowai zarándokút, amikor Krakkóban a templomtoronyban kitették a magyar zászlót a magyar zarándokok tiszteletére, vagy Varsó legfelsőbb ügyészének fogadása, barátsága, mely ma is tart, és megannyi emlék, mindig a meghatottság könnyeit csalja szemünkbe.

Volt, és van mit tanulnunk nemcsak közös történelmünkből, de vendégszeretetből is ettől a nemzettől, akikkel mindig mint testvérekkel találkozunk.

S ezen gondolkodtam el, miért nincs ez itthon is így? Miért  van az, hogy az alapvető jogokat nem kapjuk meg, sőt háborús bűnösként vagyunk, mi utódok, leszármazottak vezetve, hogy a magyar faluba városba beköltöző tiszta szlovák ember negyven év után sem hajlandó egy szót szólni lakótársaival.

S hogy az egykori királyi várossal szemben, ahol soha nem élt, – a nemzetébresztő szlováknak szobrot emelnek a Duna partján, ahol a folyó összeköt. Vagy, hogy az alkotmány első mondata így kezdődik „mi szlovák nemzet”- s mintha más nemzet itt nem élne.

Hát ezek persze, hogy ellenreakciót váltanak ki. Vagy teljes beolvadást, minden mindegy alapon. Kinek jó ez? Egyik sem jó senkinek! Békétlenség, düh, arrogancia, keserűség kiváltója.

S ha az Anyaország (csak így tudom nevezni) felkarol, ad, segít, már nemcsak a szlovák háborog, de a szerencsétlen magyar is, aki nem is tudja már hová tartozik. Lehet, ahhoz hogy ez megváltozzék, még fel kell nőni egy nemzedéknek? Igaz a lengyel nemzetnek nagy múltja van.

Egyes források szerint: „a szláv entitásnak titulált korai lengyel államot egy angolszász-germán törzsfő alapította a genetikailag magyarokkal rokon hun utódtörzseket behódoltatva. A lengyelekre erőltetett szlávság, és a germán gyökerű államalapítás identitás-zavart kelt még ma is, és nem csak a lengyel nemzettudatban.

Egy kiragadott történelmi példa a lengyel-magyar testvériségről: Az Angliába menekült lengyel pilóták a II. világháború alatt nem voltak hajlandók repülőgépeikkel felszállni, hogy Magyarországot bombázzák. Egyszerűen megtagadták Magyarország bombázását.

Bármilyen szálak kötnek össze e szlávnak hitt nemzettel, mégis ők, a történelem folyamán sokat hányattatott nép kimagaslik a bennünket körülvevő szláv néptömegből, identitás tudatukkal, hitük megtartásával és megvallásával, s főleg testvéri szeretetük kinyilvánításával.

Tisztelet és hála e testvérnemzetnek!