Amikor egy új politikai garnitúra hatalomra kerül, pláne, ha a demokráciát csak kirakatnak használja, szívesen folyamodik az államosításhoz. Mert az, ugyebár, gazdasági tényező, anélkül pedig nem lehet vitézkedni. A kommunisták ezt azért is tették, mert használható tartalékokra tettek így szert – s itt nem csupán a közvetlen pénzforrásra kell gondolni, hanem az emberek agyába kódolt „idejétmúlt” gondolkodás- és cselekvésmódjára is.
Ez a háború utáni szocialista blokk államainak gazdaságpolitikájában egyértelműen tapasztalható volt, a régi mesternek, bár immár nem a saját szakállára dolgozhatott, sajátja volt a szakma becsülete, s azt a kommunista propaganda sem tudta kiirtani. Ez volt az államosítás egyik formája. Viszont ezzel párhuzamosan folyt a szellemi államosítás.
A szocialista internacionalizmus fedőnév alatt durva sovinizmus garázdálkodott: a többségi nemzet egyeduralkodóvá vált, a kisebbségeknek csak morzsákat potyogtatott, amiért alázatos köszönetet várt el, a terített asztal csak teljes behódolással lett elérhető.
A háború előtti Lengyelországban több nemzetiség is élt – a háború után nemes egyszerűséggel az országot nyugat felé tolták el. A Szovjetunió a Molotov-Ribbentropp szerződés titkos záradéka értelmében elfoglalt kelet-lengyel területet így véglegesen magáévá tehette, Kelet-Poroszországból kikergették a németeket, a zsidókat addigra szinte teljesen kiirtották, s Lengyelország úgyszólván nemzetiségek nélkül maradt.
Románia sikeres kiugrásával 1944 nyarán elvesztette ugyan Moldáviát, de visszaszerezte Erdélyt.
Csehszlovákia Beneš mesterkedésének következtében, a fasisztákkal való minden kollaboráció ellenére győztes államnak deklarálta magát, és csak Kárpátalját veszítette el – bár azt már nem Csehszlovákiától, hanem a bécsi döntés után – Beneš közvetítésével – Magyarországtól vette el Sztálin.
Ezért ez a területveszteség csehszlovák részről nem is került soha szóba. Maradt viszont Szlovákia déli sávja az ott maradt magyarokkal. Ezt a Trianonban megállapított „történelmi” határt a háború után felújították. A tömbben élő magyarok viszont gondot jelentettek – csakúgy, mint Romániában az erdélyi magyarok. A németeket Csehszlovákiából még kikergették, a magyarokat már nem lehetett, viszont találtak „pótmegoldást”: a lakatlanul maradt Szudéta-vidékre telepítették, majd „lakosságcserére” hivatkozva elűzték ősi lakhelyükről.
Ezek után következett a szocialista módszer: a lélek államosítása. A durva likvidálást váltotta fel ez a „finomabb” módszer a nevezetes februári kommunista puccs után 1948-ban.
A szocialista internacionalizmus aljas módszere lassabbnak bizonyult ugyan, de szintén hatékony volt.
Különösen akkor, ha mindezt a kor követelményének lehetett tulajdonítani. Minden, a Szovjetunió érdekszférájába tartozó országban ez történt. A Rubicon 2018/1-es, Kolozsvárnak szentelt számában szó van a Házsongárdi temetőről is. Magyar szempontból ez egy kultikus hely, kultúránk sok jeles képviselője alussza ott örök álmát. S bár magyar örökség lett a temető, Gaal György, a cikk írója szomorúan jegyzi meg, hogy „veszendőben a Házsongárd, legalább annak magyar jellege, s a mi nemzedékünktől függ, sikerül-e valamiként legalább az emlékét maradandóvá tenni”.
Nálunk is hasonló a helyzet. Gyermekkoromban a pozsonyi katolikus András temetőben, s az evangélikus Kecske-kapui temetőben még egyértelmű túlsúlyban voltak a német feliratok, a magyarok nem sokkal maradtak le, s a szlovák sírok jóval ritkábbak voltak. Miután mindkét, immár történelminek minősülő temetőt „parkosították”, az arányok 1:1-hez módosultak.
Vagyis a nemzetiség államosítása mellett történelemhamisítás is történt, olyan illúzió keltése, hogy Pozsony ősrégi szlovák város. Nem ritka jelenség ez.
A nemzetiség államosításáról beszédesek a statisztikák: Kolozsvárnak az utolsó monarchiabeli népszámláláskor 1910-ben nagyjából 60 ezer lakosa volt, ebből 50 ezer magyar. 1930-ban, amikor Kolozsvár Romániához tartozott, a 100 ezer lakosból vagy 55 ezer volt magyar, de 1941-ben, már a bécsi döntés után, a 110 ezer lakosból majdnem 100 ezer vallotta magát magyarnak. Ezzel szemben 2011-ben majdnem 250 ezer lakosból már csak alig 50 ezer volt magyar.
Pozsonyban pedig 1910-ben a magyarokkal szemben még enyhén túlsúlyban vannak a német ajkú lakosok, míg a szlovákság jelenléte a város vonzása ellenére még inkább periferikus. Ma a pozsonyi magyarok száma a több mint 400 ezres városban szinte elenyésző: 14 ezer (3,4 %), ám ezek többnyire első nemzedéki pozsonyiak. Hasonló jelenségről több, régebben magyar többségű város is beszámolhat.
A XIX. századot szokták a nemzetek Európájának nevezni, holott a nemzetállamok csak ezután alakultak ki – ez is Trianon egyik következménye. A szocialista internacionalizmus minden vétke ellenére még hagyott némi kiskaput a nemzetiségek számára, ám az úgynevezett rendszerváltás nem jelentett könnyebbséget e téren, ellenkezőleg: felébredt Csipkerózsika-álmából és gátlástalanul érvényesült a többségi sovinizmus, s ennek egyik következménye az utóbbi két népszámlálás között tapasztalható drámai fogyatkozás: tíz év alatt vagy százezer szlovákiai magyar tűnt el. Azóta sem kerültek elő, mert nem saját lelkiismeretünkben kerestük.
A megmaradáshoz persze folytatásra – gyerekekre – is szükség van, s gyermekeink anyanyelvű, tehát magyar iskoláztatására. Nem is lehet eléggé hangsúlyozni az iskola és a templom rendkívül fontos összetartó erejét.
Ugyan honnan tanulja meg a fiatal emberpalánta nyelvünk csodáját értékelni, hol ismerje meg irodalmunk, történelmünk, hagyományaink gazdagságát, szentjeink tiszteletét, erkölcsünk becsületét? Mindez a mienk, csak el kell sajátítani, nagyon-nagyon büszkék lehetünk minderre: mérhetetlen gazdagság az, amiért érdemes harcolni és áldozatot hozni. Ne adjuk azt se ingyen, se pénzért, se karrierért!
A nemzetiség államosítása (ma ezt már akár uniósításnak is nevezhetjük) más módszerekkel is folytatódik – úgy tűnik, egyre hatékonyabban.
Annál inkább, hogy mi magunk is tevékenyen besegítünk ehhez. Szomorú, hogy ezt nem vagyunk képesek fölfogni, megérteni. A kiváltó okok különbözőek, a külső nyomást viszont az utóbbi időben minden téren való osztódással mi magunk tetézzük, osztódással leszünk sikeresen egyre kevesebben.
Pedig a kisebbségi közösséget nem megosztani, hanem szolgálni kell. Meg kéne végre érteni, hogy belső ellentéttel, díszmagyarkodással csak fokozzuk a bajt, hogy kisebbségben a személyes ambíciókat alá kell rendelni közösségünk szükségleteinek. Kisebbségben az összetartás a lényeg, az osztódás bűn és a megsemmisüléshez vezet.
Azt viszont elsősorban a választópolgárnak kell tudatosítania.
