A kassai Mészáros utcai Nemzetiségek Klubja tárlata nyílt meg november 27-én. A kiállítás kezdeményezője Hanesz Zoltán, a Kassai Magyarok Fóruma elnöke volt. A tablók az akkori izgalmas eseményeket idézik. Fényképek, plakátok, nyomtatványok sora érzékelteti a kor hangulatát, melytől már jócskán eltávolodtunk.
Nem az a kor következett, mely után annyira sóvárogtunk. Mégis felejthetetlen napokat, heteket éltünk át. Az embert olyan szabadságérzés kerítette hatalmába, melyet azóta sem tapasztalhatott.
Reméltük, végre olyan kor következik, mely a korábbi történelmi eseményekből okulva az európaiakat egy elfogadhatóbb világba juttatja. Szép, felemelő pillanatok voltak! – vélekedtek többen is. Boldog, önfeledt idők.
A szabadság és bizakodás érzése kerítette hatalmába az embert, mert úgy vélte, új fejezet következik. Mi formáljuk a történelmet! Ám ez már „csak” történelem.
Három évtizede fontos változások tanúi és részben alakítói voltunk a mára felbomlott Csehszlovákiában. November 17-én, pénteken Prágában tüntetések kezdődtek. Ezen a napon 1939-ben a nácik bezárták a cseh egyetemeket. Az évfordulók veszélyes pillanatok! Ezek a megmozdulások aztán fokozatosan átterjedtek a többi városra, így Kassára is.
November 12-én még fölhív Lukáč/Lukács főhadnagy, a titkosszolgálat embere, hogy találkozni akar velem. Állítólag a testvére Révkomáromban él. Vagyok annyira pimasz, hogy közlöm vele, most nincs időm, majd egy hét múlva. De arra már nem kerülhet sor. A történelem elsodorja a lehetőséget. A rendszerváltás után egyszer találkozom vele. Nagyon zavarba jön és igyekszik felszívódni. Pedig csak annyit vártam volna el tőle, hogy bocsánatot kérjen. Kolár Péterrel kapcsolatosan ezt megtette.
Pereg az emlékezés filmje. Középiskolások vonulnak végig este a Fő utca felső részén, melyet 1949-ben Leninről neveztek el. Tömegesen skandálva felszólítják szüleiket, álljanak ki a változások mellett.
Meglepődöm, hogy nem az egyetemisták lépnek föl elsőként ezzel a követeléssel. A jogászhallgatók kussolnak, mert kommunista-csemeték. Majd plakátok százai lepik el a Fő utcát. Rajzolok sokat és kiteszem. Az egyik kisegyház épületére bibliai idézeteket ragasztok. Tudatosan provokálok. Külön szórakoztat, hogy azokat leszedik!
Felszólalunk az emelvényen. A Thália egyik színésze a hidegre való hivatkozással távozik. Mivel csak szervezetek nevében lehet beszélni, sebtében megalapítom a Kassai Magyarok Baráti Társaságát és megtarthatom első nyilvános magyar beszédemet. Gerstbrein Ingrid magyarul hangosan köszöni ezt meg. Stubnya Attila játssza föl szalagra, aki idő előtt távozik, mint Varga Tibor operatőr, Furman Zoltán fényképész és sokan mások. Számontartjuk őket!?
A Kassai Fórum egyik számát a határon lefoglalják, napokig tart, míg sikerül visszakapni. Beszámol róla a Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió is. Jakoby Gyula festőművész özvegye izgul.
De azután boldogan tudjuk árulni. A miskolci Furmann Imrének köszönhetjük ezt a lehetőséget, aki szintén idő előtt, kilenc éve távozott.
A tüntetéseken néha több, néha kevesebb ember jelenik meg, de folyamatos a változásokat igénylő jelenlét. Hiába, hideg van és munkába is járni kell.
1989 zimankós novemberében befejeződik egy időszak, mely a szovjet megszállással kezdődött 1968-ban. Ez két pótolhatatlan évtizedet elvesz az életünkből. A feszültség nőttön nő, ami november 17-én robbanáshoz vezet. A nemzetközi hátteret Gorbacsov hatalomra kerülése biztosítja.
Nézem a fotókon akkori önmagamat és a többieket. Varga Tibor operatőrrel milyen sokat beszélgettünk hármasban még a rendszerváltás előtt! És nézve az arcát, mások is okvetlenül eszembe jutnak. Stubnya Attila és Furman Zoltán fényképész az idő előtti távozottak sorából. Ki tartja őket számon!? – nyilall belém a fájdalom. A főiskolásokat szervező Zeleň Tamás ma a Balaton mellett él. Kladek Gábor művészettörténész viszont nagyon beteg. Hónapok óta nem jár sehová.
Fáber Zsolt és Juraj Jančo fotói emlékeztetnek a történtekre. Peregnek a képzeletbeli filmkockák, de nem állnak össze egységes történetté.
Bús Marika mondta akkor, soha annyit nem nézte a szlovák tévét, mint abban az időben. Figyeltük, mi történik Prágában és Pozsonyban. Magunkba szívtuk a történteket.
Ott volt a megnyitón Peter Neuwirth, az akkori történések egyik motorja, majd Daniel Liška is megérkezett, aki viszont a Tháliában igyekezett összefogni a felszabadult energiákat, hogy Románián segítsünk. Vele Ádám Szabolcs és Davitko Olivér készített egy rövid filmet, amit megnéztünk. Eszembe jut, hogy hordtuk a ruhát, gyógyszert és élelmiszert. Nagy kérdés, hogy mindez hová került. Akkor arra gondoltam, ha egy ruhadarab valakit megvéd a golyótól, akkor megérte küldeni. De ezt sohasem fogjuk megtudni. Néztük a tévében Ceausescu és felesége végnapjait, perét, majd kivégzését. Az akkori közszereplőkből már állítólag senki sincs életben.
Ahogy Hanesz Zoltán kétnyelvű megnyitójában elmondta, két hónap alatt új rend honosodott meg Csehszlovákiában. Viszont e harminc év nem azt hozta, amit reméltünk, de ha Husák lenne hatalmon, még rosszabb helyzetben lennénk – szögezte le. Bizony az ember úgy érzi, csöbörből vödörbe kerültünk!
A megnyitó végén vetítették a Moszkva tér című magyar filmet (Török Ferenc vizsgafilmje, 2001), mely a kor budapesti hangulatát kívánta felidézni. De mi nem a trágárságokra voltunk kíváncsiak. Szívesebben idéztük volna fel az emlékeinket. Erre azonban nem volt mód. Talán majd tíz év múlva!
