Kisebbségi helyzetünket forgatva a fejemben botlottam (újra!) Széchenyi gondolatába. Azaz nem pusztán gondolat az, több annál: követendő irány. Sőt: kötelezően követendő. Ez olyan imperativus, mint hogy élni kell. Ez a legfelsőbb parancs: élni, megmaradni egyénileg és közösségileg egyaránt. A legnagyobb magyar Egyesületek című munkájában ugyanis azt írja, hogy „a közös érdek azon nagy titok, amely mindent egyesít, s a nemzetek hosszú életének egyedüli gazdája”. Vagyis a megmaradás kulcsa az érdek közös nevezőre való hozása.
Szép, szép, gondolom magamban, de újra megakadok. Elgondolkodom azon, mi az a „közös érdek”? Mit értsünk ezalatt? Mi érthető ezalatt egyáltalán? Ön szerint, tisztelt olvasó, van ilyen? S ha igen, akkor mégis mi az? Széchenyi ugyanis azzal folytatja, hogy a közös érdek az, ami egyesít minket. Vajon miféle csoda képes erre? Meg aztán ki az a „minket”?
Próbáljuk lefordítani ezt érthető nyelvre! Ez a „mi” – azok mi vagyunk, szlovákiai magyarok. Nem „szlovmagyarok”, nem szlovák magyarok, hanem szlovákiai, tehát Szlovákiában élő magyar nemzetiségű polgárok, a többségi lakosokhoz viszonyítva magyar nemzeti kisebbség. Ez nem olyan kategória, ami eleve jó vagy rossz – ez a körülményektől függ, attól, hogyan éljük meg. A nem jó ezen az, hogy az ember gyarló, a kisebbel, gyengébbel szeret kitolni, hogy saját vélt igazát, nagyszerűségét igazolja. Bár ettől senki nem lesz se jobb, se nagyobb, se kiválóbb. Mint ahogy a kisebb (létszámú) sem lesz létszáma miatt rosszabb, értéktelenebb. Ha saját nemzeti/nemzetiségi énem értékét emelni akarom, az csakis rajtam múlik: ha megfelelően ismerem családomat, szülőházamat, nyelvemet, nemzetemet, nemzetem kultúráját és történelmét. A negatívumokkal együtt, mert úgy teljes az, hiszen mi sem vagyunk csak jók. Ami nem zárja ki más nemzetek pozitív értékelését. De a sajátomhoz nem csupán az eszem, ismeretem köt, hanem a szívem is. Ez a szeretet varázsa, az első lépés ahhoz, hogy pozitív eredményt érjek el. Néha persze asztalra is kell csapni, hogy észrevegyék a kisebbet, de asztalra csapni csak egységes, egyértelmű érvekkel lehet, máskülönben aligha értik meg, nem adnak a tortából.
Ha önmagunkkal is összeveszünk, ha meghasonlunk, saját hibánk miatt szétforgácsolódunk, úgy csak a veszekedést hallani, a jogos követelést azonban nem. Az alapvető közös érdek tehát az egység. Amióta a szlovákiai magyar politikai képviselet atomizálódott, egységről nem beszélhetünk. Persze tudom, ismerősek az ellenérvek: a saját eltérő véleményre való jog, meg hasonló szöveg. De mondja ezt valaki Észak-Koreában, vagy Szaúdi Arábiában, ha meri. Mifelénk, ahol természetesnek tartjuk a demokráciát, sajnos visszaélünk ezzel: kisebbségben ez ugyanis megosztó és a semmibe vezet. Mert kisebbségben a saját véleményre hivatkozni és azt monopolizálni a demokrácia nevében az egység megbontását jelenti, következésképpen vétek.
Azt is mondja Széchenyi, hogy „a közös érdek mindent egyesít”. Ha tehát azt akarjuk, hogy érdekképviseletünk kisebbségi létünkben meglegyen, tehát ha ez az érdekünk, akkor nincs más: egyesíteni kell igyekezetünket. A közmondást, hogy egységben az erő, Széchenyi így fogalmazta meg: a közös érdek „a nemzetek hosszú életének egyedüli gazdája”.
A dilemma tehát az, valóban ezt akarjuk-e. Shakespeare után szabadon: megmaradni akarunk-e – ez itt a kérdés. Mert ha igen, különvéleményünket félretéve a közös célért kell kiállni. Utólagos siránkozás már eső után köpönyeg, s nem old meg semmit. Tehát az úgynevezett jó oldalra kell állnunk: önmagunk mellé, önmagunkért. Olyan nincs, hogy mindenkinek mindenben igaza van. Mindennapi társas éltünkből is tudhatjuk, hogy kompromisszumokat kell kötni, másnak is igazat adni a közös érdek érdekében. Gyakran épp az derül ki, hogy a közös megegyezés volt a legjobb megoldás. Ami végső soron – Széchenyi kifejezésével – a jobblétet eredményezi hosszú távon. Hogy közben egy-két elképzelésünk kimaradt, nem teljesült? Hát istenem, nagyobb baj ne legyen. Könnyen belátható ez, ha egy lépésnél többre gondolunk előre. De ehhez mindenképpen közösen kell lépni.
