Több is veszett Mohácsnál, így vigasztalja magát a magyar, ha veszteség éri. A veszteség jelentéktelen voltát hangsúlyozzuk ezzel. Talán ezért nem alkalmazzuk a mondást a trianoni veszteségre? Most, a centenáriumhoz közeledve érdemes Trianon következményeiről elgondolkodnunk.
A veszteséglista ismert, az elveszített terület, népesség, vagyontárgy, erdő, szántó, bánya s minden létező erőforrás felméretett és felhánytorgattatott. Száz év után már jogos megkérdezni az új birtokosoktól: hogyan kamatozott az átvett vagyon. (Persze ebben van egy kis álság. A vagyon eltünedezésében nemcsak annak volt szerepe, hogy az új urak rossz gazdák voltak, hanem nyomot hagyott egy pusztító háború és egy háborúnál is pusztítóbb, ördögi, jobb híján kommunizmusnak nevezett rendszer. Ezt aligha írhatjuk az impériumváltás számlájára.)
A veszteséglistán a terület csökkenésénél is nagyobb baj az emberveszteség, a magyar nemzet részekre szabdalása. Igaz, pár éve nagy erőkkel nekiláttunk a határmódosítás nélküli nemzetegyesítéshez.
Sok szép siker jellemzi ezt a folyamatot, de nem várt nehézségekkel is találkozunk. Ezeket első pillanatban a 2004. december 5-ei népszavazás kudarcának, az akkori miniszterelnök gátlástalan hazudozásainak tulajdonítottuk.
De egy ember torz nézete nem elég egy ilyen kudarchoz. Az okok közé tartozik még a négy évtizedes elzártság, az oktatás torzított volta, tehát az anyaországiak információhiánya. Ennek a pótlása is megkezdődött. Sokak ismeretei annyira hiányosak, hogy az embernek az egyszeri tanár szava jut az eszébe: Édes fiam, a te tudásod egy mérhetetlen nagy gödör, három évig kell tanulj ahhoz, hogy semmit se tudj. Ráadásul a puszta tények ismerete még nem feltétlenül szüneti meg azt az érzelmi sivárságot, amit a meggyengült nemzettudat sokakban okozott. Az önzés és irigység pedig elkoptatta a régi jelszót: minden magyar felelős minden magyarért. Szabó Dezsőnek ma szobra van Budapesten, lakását emléktábla jelzi, de ezt a gondolatát kevesen vállalják. Korunk embere csak magáért vállal felelősséget, olykor még azért sem. Ennek az elkorcsosulása viszont korszellem, nem Trianon miatt van.
Az első háború utáni Közép-Európát azzal kecsegtették a főhatalmak, hogy itt teret engednek a nemzetállami fejlődésnek, amire a Monarchia nem adott lehetőséget. Önrendelkezéssel kábítottak, majd megkérdezésünk nélkül döntöttek mindnyájunkról. A nemzetállam-teremtés nagy igyekezetében mindössze egyetlen (majdnem) nemzetállamot kanyarítottak ki: Magyarországot.
Mi száz éve hirtelen az ezeréves multietnikus ország helyett egy nemzetállamban találtuk magunkat.
Az integrálódni kívánó cigányságon és a viszonylag nagyobb létszámú, de magát nem idegen elemnek tekintő németségen kívül csak minimális számú szlovák és román kisebbség maradt az országban, valamint néhány szülőföldjéhez ragaszkodó horvát és vend település. A különböző anyanyelvű emberek összetartozásának mai szóval állampolgári közösségtudata a XIX. századi nemzeti ébredés során már megrepedezett. A maradék országban az elmúlt száz év alatt pedig nem tapasztalhattuk meg a sokszínű egységet. Az új államokban a korábbi kisebbségi sorsból többségibe került nemzetek régi hibáinkat utánozzák. Most ők nem adják meg azokat a jogokat, amelyeket hiába kértek korábban. A revans vágya egy-két évtizedig lélektanilag érthető, de száz év alatt ki kellett volna nőni. Ez nem történt meg, és a torzsalkodás folyamatos sérelmekre vezet. Ezért ma sok, nemcsak hazáját, hanem egész nemzetét szerető magyar élénken elutasítja, hogy románnal, szlovákkal, bárki szomszéddal barátkozzék. Elveszett a Szent István-i örökség:
- az a tapasztalat, hogy anyanyelvi különbségek ellenére lehet jól élni egymás mellett;
- az a gazdagodás, amit egy másik nyelv legalább alapfokú ismerete nyújt;
- annak tudata, hogy az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Az Intelmeknek ezt a mondatát a XIX. században a nemzetiségeink a saját igényeik alátámasztására idézték a fejünkre, a XX. században mi a ránk zúduló vádak ellen pajzsként használtuk, és a magunk befogadókészségének és nyitottságának az igazolására próbáltuk felhasználni. Azt mélyen elfelejtettük, és utódainknak nem is tanítottuk meg, hogy bizony hosszú ideje, amikor még megtehettük volna, ezt az intelmet nem vettük figyelembe.
Magyarok és nem magyarok egymásmellettisége valaha természetes volt. Egyazon király alattvalói voltunk.
Ma az anyaországi magyar nem érintkezik naponta más nemzetiségűvel, nem „szed fel” gyerekkorában egy másik nyelvet, az elszakított magyar számára pedig nem természetes adottság a más nyelvű szomszédság, hanem egy vesztett háború rákényszerített következménye.
Ha teheti, szívesebben épít maga köré falat, mintsem két kultúra birtokosaként gazdagodnék. Ebből a helyzetből következik, hogy valamiből, ami előny is lehetne, hátrány lesz. Ráadásul a más nyelvű embert nem ismerő anyaországi magyar nem érti meg a többi nemzetrész mindennapi gondjait, de mindenkor kész némi felsőbbrendűségi gőggel megmagyarázni a „kintieknek”, hogy mit és hogyan kellene tenniük. Ha nem állunk alázatosabban hozzá a kérdéshez, hamarosan mostoha anyaországgá lehetünk, hiszen ezen az úton el is indultunk 2004. december 5-én.
A magyar–magyar szolidaritásból annyi megmaradt, hogy az egyes nemzetrészeket ért támadások, sérelmek fájnak. Az igazságtalanságok miatt sokan háborognak, olykor a különféle internetes felületeken még gyűlölködnek is. Ha a magyarul vagy Google-magyarul olvasni tudó szlovák vagy román egy ilyen bejegyzésbe botlik, akkor is ellenünk fordul, ha amúgy a békességet szereti.
Aki a magyar megmaradás egyik feltételének a szomszéd nemzetekkel való normális emberi, sőt, ha lehet, baráti viszonyt tartja, ezek miatt könnyen kétségbeeshet.
De ne tegye. Húsz-harminc, de akár csak két-három egybecsengő hozzászólás a Facebookon azt a benyomást kelti, hogy ez a közvélemény. De ez tévedés. A Charta XXI évek óta együttműködik a Nézőpont Intézettel és figyeli, hogy a magyarok miként ítélik meg a szomszéd országokkal való kapcsolatokat. A helyzet sokkal biztatóbb, mint amit Facebook mutat. A közvélemény-kutatók 2018-ban minden szomszédunkkal kapcsolatban feltették a kérdést: jónak vagy rossznak ítéli meg a kapcsolatot, és látja-e értelmét a további javításnak? Azoknak az aránya, akik az adott országgal való viszonyt jónak vagy javítandónak minősítették, minden szomszédunk esetén meghaladta a nyolcvan százalékot. A kapcsolatot rossznak és javításra sem méltónak ítélők, vagyis a kapcsolatot elutasítók aránya Ausztria esetében csak 3 százalék. Szlovénia és Horvátország elutasítása 4-4, Szlovákiáé 7, Romániáé 10, Szerbiáé 13, Ukrajnáé 17 százalék. Ezek a számok alighanem megfelelnek az adott országból jövő rossz hírek arányának.
Reményt keltő viszont a kapcsolatot jónak, illetve javítandónak tartók elsöprő, 83-97 százalékos fölénye. Lehet, hogy az örökség nem veszett el, csak eltűnt a ládafiában?
