A mostani koronavírus-járvány kapcsán a sajtóban és a szociális hálón többször fölmerült az emberiséget az előző évszázadokban sorozatosan sújtó különböző járványok emléke. Az alábbiakban röviden bemutatom a levéltári kutatásaim során az 1831-es nagy kolerajárvánnyal kapcsolatban talált adatokat, az akkori járványellenes intézkedéseket, illetve a Gúta mezővárosban és Komárom vármegyében kialakult helyzetet.
A kolera súlyos fertőző betegség, amely évezredek óta része az emberiség történetének.
Ázsiában, elsősorban Indiában, több mint kétezer éve ismert. Európában csak a 19. század eleje óta bukkant föl, köszönhetően a közlekedés lassúságának, nem tudott előbb kitörni. A fertőzést szennyezett ivóvíz, élelem és ruházat közvetíti. A járványok terjedését elősegítik a rossz általános közegészségügyi viszonyok, az alultápláltság, a legyek és a zsúfoltság.
Tünetei a csillapíthatatlan hasmenés, nagyfokú hányás, a test lehűlése, nagyfokú vízveszteség és görcsök. A betegség elszenvedése, a kigyógyultak számára hosszú időre szóló immunitást nyújt. A korabeli orvoslás szintjén a kolerát nem tudták hatékonyan gyógyítani, elsősorban a megfertőzött személy immunrendszerének erején múlott, hogy túlélte-e a betegséget.
Európába a járvány 1830-ban került; a Kaszpi-tenger vidékéről Moszkva irányába terjedt. Az orosz hadsereg becipelte Lengyelországba, ahonnan egész Európa fertőződött.
A Budán székelő Helytartótanács, Magyarország akkori legfőbb közigazgatási szerve, a moszkvai kolerajárvány hírére kötelező egészségügyi intézkedéseket tartalmazó rendeleteket adott ki.
Megalakítják az „egészségre ügyelő állandó kiküldöttség”-et, melynek feladata a rendeletek betartása és a Helytartótanács informálása. A galíciai határt katonai kordonnal zárják le december végén, amelyet aztán 28 nap után, 1831. január 28-án föloldottak. Ennek a továbbiakban végzetes következményei lettek.
Magyarországra 1831-ben a galíciai határszélen sószállítással foglalkozó rutének hozták be a járványt.
Északkeleti irányból gyorsan terjedt, mivel a rémült emberek szétvitték az országban.
A Helytartótanács élén álló nádor az ország területére húsz királyi biztost nevezett ki. Ezek megalakítják a megyék kolerabizottságát, beosztják az orvosokat, az országutakra állandó őrséget állítanak, veszteglőházakat és koleraházakat rendeznek be. A vármegyéket is kordonnal veszik körül. Minden megye másképp hajtja – vagy nem hajtja – végre a rendeleteket.
A vesztegzár sok helyütt teljesen formális, érthető, hogy a járvány akadálytalanul terjedt országszerte. Zemplén, Sáros, Szepes és Gömör megyében július-augusztusban véres parasztfölkelés tört ki.
Az elkeseredett, munkájukat vesztett parasztok sok helyütt áttörték a kolerakordonokat, a katonaság fojtotta vérbe a koleralázadást.
Komárom vármegye közgyűlése július elején foglalkozik először a Helytartótanács és a nádor utasításaival, a korlátozásokkal és a kordonok fölállításával.
Elrendelik a Komárom városán kívül tartózkodó hajósok összeírását, ebből kiderült, hogy a folyókon szerte az országban és Ausztriában 53 komáromi tartózkodott, illetve volt úton. Korlátozták a folyókon, réveken való átkelést is. Július 14-én újabb korlátozó intézkedéseket hoznak, a Vágon zajló tutajozással kapcsolatban elrendelik, hogy a „Talpakkal lejövő Tótokra nézve szoros felvigyázat tartasson, és azok semmi féle szin alatt megyénkben bé ne botsáttassanak…”. Korlátozzák a kocsmák nyitva tartását, „Az éjjeli dombérozások, leg keményebb fenyítték alatt tilalmaztatnak…”. Karanténházak fölállítására is sor kerül a megyében.
A megye területéről július közepén Radványról jelentik az első 9 megbetegedést. Néhány nappal később Zichy Ferraris Ferenc királyi biztos részt vesz a vármegye kis gyűlésének ülésén, és elrendeli a komáromi hajóhíd szétszedését, amely nagy riadalmat vált ki a megyében, mivel elvágta egymástól a megyének a Duna két partján fekvő részét.
Egymásnak feszültek a gazdasági és az egészségügyi érdekek, ezért felemás intézkedések születtek. Bezáratják a radványi hajómalmokat, hogy az őrletni járók ne terjesszék a ragályt, a kezdődő aratási szezonra tekintettel azonban a munkások mozgását engedélyezik. Július 28-án a hajóhidat is helyreállítják.
Balogh Ferenc, a csallóközi járási főszolgabíró, augusztus 3-án helyszíni jelentésében már arról számol be az alispánnak, hogy „Gután szinte tapasztaltattak nyavalások, akik közül egynéhányan megis haltak – de mint aki multaknak, mint mostanság fekvőknek betegeskedise okát, inkább az éhtlensignek, és az iretlen erőltetve megszáritott árpábul sült kenyérnek lehett tulajdonitani, mint egyébb járvány mirigynek”.
Közben megkezdődött a gabona aratása, hiszen a gazdaság nem állhatott le, hiszen az éhínség, mint az előbb idézett jelentésből is kitűnik, folyamatosan jelen volt az akkori paraszti világban. A betakarítatlanul hagyott termés végzetes következményekkel járt volna. A perbetei községi jegyző augusztus 4-én azt jelenti a szolgabírónak, hogy náluk „sokan vagynak rész aratók E.[rsek] Újvárbúl, Naszvadrúl Gúttárul, s több helységekbül”.
Az egyiküket hazahívatták Érsekújvárba, mivel a fia kolerában meghalt, az egész háznépe megbetegedett. „Én hozzám jött és passust kért, kinek is adtam ugyan, de olly meg hagyással, hogy többé Perbetére, ahol még az arató része hátra maradott, vissza ne jöjjön, külömben 20 napi Contumatia alá fog zárattatni”.
A jegyző szerint korlátozni kellene az aratómunkások és az utazók mozgását, minden érkezőtől szigorúan megkövetelni a 20 napos karantén letöltéséről szóló igazolást.
A hiányos karantén intézkedések miatt gyorsan terjedt a járvány és augusztus elején már Gútán is sűrűn szedte az áldozatait, mint az a gútai „hites seborvos” Csernó János jelentéséből kitűnik.
„… nálunk Guttán az a veszedelmes nyavala augustus 5ik és 6ikán legjobban ki mutatta magát, mert számos Embereket hirtelen dűhősségével ell ragadott, augustus 7kén már mind a meg betegetteknek, mind a meg holtaknak száma kevesedni látzatott, leginkább Várasunk alsó részit foglalta el ezen nyavala, ottis tőbnyére tsak a szegényebb sorsú, roszul táplált, ez előttis beteges, elgyengűlt és őregebb Embereket s Aszonyokat lep meg, egy Háznál egy, vagy kettő betegszik le, tőbb nem, egy helen tapasztaltam e nyavalának ragadosságát, ahol tudni illik egy 16 esztendős Leány veszedelmes jelenségei kőzőtt e nyavalának megholt betegségének második napján, ezen megholt Leánynak édes Annya azonnal a meg holt Leányának ágyába fekűdtt ahonnét fel kelvén másnap délre azon betegségbe esett melyben Leánya meg holt,…”
Gútán, a halotti anyakönyv szerint, július végén történtek az első halálesetek. Csernó János orvos állításával egybecsengően, augusztus hónapban tombolt leginkább a járvány, mikor 229-en haltak meg. Az év végére már jelentősen csökkent a halálesetek száma. A következő év januárjában már csak 2 halálozás fordult elő kolera okán. Összesen 287 esetben jegyezték be halálokként a kolerát az anyakönyvben.
A kór terjedéséről a vármegyék folyamatosan jelentéseket küldtek Budára a Helytartótanácsnak, ahol táblázatos kimutatásokat készítettek belőlük.
Augusztus 5-én kiadott jelentés szerint Komárom vármegyében július 18-án ütötte föl a fejét a járvány 2 községben, ahol 28-an haltak meg augusztus elejéig. Az 1831. december 6-án kiadott jelentés szerint már a megye 81 helységében 4589 áldozatot követelt a járvány. Országos szinten ekkor már a 196 ezret közelítette a halottak száma. A kolerajárvány, a következő 1832-es év első felében történt lecsengéséig, mintegy 240 ezer emberéletet követelt Magyarországon, ami Európán belül a legmagasabb halálozás volt.
Térjünk azonban vissza a gútai anyakönyvekhez, melyek sok érdekes adatot tartalmaznak.
Ha tüzetesebben szemügyre vesszük a házassági anyakönyvet, azt látjuk, hogy már 1831 végén, majd a következő 1832-es, de különösen az 1833-as évben megnövekedett a házasságkötések száma és ezen belül, az özvegyek újraházasodásának a gyakorisága. Míg 1829-ben és 1830-ban is 38 házasságot kötöttek Gútán, addig 1831-ben 57, 1832-ben 59 és 1833-ban 70 alkalommal mondták ki a párok a boldogító igent a gútai templomban. Míg 1830-ban 9 özvegy vőlegényt és 7 özvegyasszonyt adtak össze a választottjával, addig az elkövetkező három évben a vőlegények esetében 27, 22 és 29, a menyasszonyok esetében 17, 15 és 21 volt megözvegyült személy. Ez a jelenség a családoknak a paraszti társadalom életében és a gazdaságban játszott jelentős szerepéről, valamint a gútai őseink lankadatlan élni akarásáról tanúskodik.
Az özvegyen maradt gazdák igyekeztek minél hamarabb asszonyt vinni a házba, aki gondoskodott a félárván maradt gyerekekről és ellátta a gazdasszonyi feladatokat.
Kiss Mihály zsellér 1831. augusztus 8-án temette el feleségét, a 39 éves Forró Katalint, Göntzöl András jobbágy pedig augusztus 16-án a 35 éves Kováts Annát. A következő évben, március 4-én mindketten újra nősültek és hajadon leányt vettek feleségül. Göntzöl András Fördős Teréziát, Kiss Mihály pedig Rigó Erzsébetet. Nem volt ritka azonban a fiatal özvegyasszony és fiatal legény házassága sem és előfordult két özvegy egybekelése is. Hosszasan lehetne sorolni a példákat, az előfordult eseteket az anyakönyvből.
A pusztító kolerajárvány emlékére a gútai hívek 1832-ben Szentháromság-szobrot emeltek a templom mellett, felirata szerint: emlékezetül annak „midön a’ veszedelmes cholera nyavalya közüllünk sokakat hirtelen és kinos halálal ragadott el”.
A kolera a 19. század folyamán többször okozott kisebb-nagyobb járványt Magyarországon. 1831 és 1916 között 6 nagyobb és 5 kisebb járvány zajlott le.
Gútán, az ismertetett első nagy járvány után, 1849-ben szedte újra az áldozatait, amikor az itt állomásozó magyar honvédsereg, majd az őket követő császári sereg hurcolták be a járványt. Robert Koch német orvos 1884-ben felfedezte a kolera kórokozóját, a baktériumot és ennek nyomán már hatékony intézkedéseket lehetett ellene foganatosítani.
Az általános higiéniai előírások betartásával, a vízhálózat tisztántartásával és gondos ellenőrzésével a huszadik század elején sikerült visszaszorítani Európában a járványt.
