Kedves Testvéreim! A húsvét a keresztyén világ legnagyobb ünnepe. Jézus Krisztust ünnepeljük, aki szenvedett, meghalt értünk, miattunk és helyettünk ott a golgotai kereszten, de a harmadik nap győztesen lépett ki sírjából.
Olvasva az evangéliumi bizonyságtételeket, azt láthatjuk, hogy azon az első húsvét reggelén még minden jel arra mutatott, hogy egy történet véget ért. A názáreti Jézus Krisztus, Isten Fia eljött ebbe a világba: „közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét”– olvassuk János evangéliuma legelején. Hirdette Isten Országa jó hírét, gyógyított, tanított, sokakat megszólított és elhívott. Sokan élhették át azt a csodát, hogy a Vele való találkozásban újjá lett az életük. Aztán nagypénteken, a Golgotán, mintha ez az egész egyszer és mindenkorra semmivé lett volna. Jézus meghalt.
Emberileg nézve csupán azt láthatjuk: győzött az emberi gonoszság, álnokság, irigység…
Nagyszombat után, a pokolra szállás sötét ideje elteltével jön el a húsvét. S azok az emberek, akik nagypénteken egy történet végében gondolkodnak, nem tudnak ebből a befejezettség-érzésből kilépni húsvétkor sem. Nem tudják hová tenni mindazt, ami történik. Ez talán azért van, mert volt egy szép, emberi álmuk. Vártak valamit. Így olvassuk: „pedig mi abban reménykedtünk, hogy Ő fogja megváltani Izraelt!” Így panaszkodnak az emmausi tanítványok is a hozzájuk szegődő titokzatos idegennek, mert számukra a húsvét csodája még nem jelent új kezdetet.
Az első húsvétot követően Pál apostolnak még számtalan alkalommal kellett megmagyaráznia, hogy mi is történt valójában. Amikor néhány évtized elteltével megírja első korinthusi levelet, egy egész fejezetet (15.) szán arra, hogy Jézus Krisztus feltámadásáról valljon. „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot”- kezdi a tanítást. Bizony, lehet sejteni, hogy évtizedekkel Jézus Krisztus halála és feltámadása után mindazok, akik számára jelent valamit Jézus Krisztus neve, személye, a Krisztus népéhez való tartozás, még mindig nem tudják a húsvéti eseményeket hová tenni. Ne botránkozzunk meg rajtuk! Azt gondolom, hogyha a magunk emberi eszére, tapasztalataira hagyatkozunk, nem is lehet ezt érteni.
Valami befejeződött! Jézus Krisztus meghalt a Golgotai kereszten! Mindez értünk történt. Ezt talán még értjük. De az, hogy feltámadt a harmadik napon?! Ez olyan hihetetlen, felfoghatatlan!
Ne ítéljük el azokat az asszonyokat, Pétert, Tamást, akik akkor bezárkóztak, bizonytalankodtak, kételkedtek és féltek, de a korinthusiakat sem, akiknek évtizedekkel később eszükbe kell juttatni az evangéliumot, és el kell mondani:
nekünk nem halott Krisztusunk van!
Nagypénteken véget ért egy történet, de húsvét hajnalán elkezdődött egy új történet, mert Krisztus feltámadt a halálból. Így van jelen az életünkben, az Egyházban, ebben a világban. Nem egy emlék csupán, akire jó visszagondolni. Élő valóság, aki Igéje és Szentlelke által most is jelen van, amikor bezártságra kényszerítve, félelmek és aggodalmak közepette ünnepelünk. Ő az, aki megcselekedheti ma is: „Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek!” Tovább vihet és megtarthat. Azzal a csodával, amit Isten megcselekedett húsvétkor, élő reménységgel ajándékoz meg bennünket!
Mit jelent ez számodra, kedves Testvérem? Reformátor elődeink a 16. században merték így megfogalmazni: Mi hasznod belőle? Pál apostolnak a mondata – első zsengeként támadt fel az Úr Jézus Krisztus a halottak közül – számomra azt jelenti mai nyelvre lefordítva, hogy valami elkezdődött az Ő Feltámadásával. Ő az első, s nem folytatás nélküli, ami utána következik. Ami Vele történt, az a mi életünk ajándéka is lehet. Krisztus feltámadt, és általa nekünk is új életünk lehet.
A keresztyén ember számára az élő reménység azt jelenti: látni a jövőt. Mivel Jézus Krisztus az én Megváltóm, látom a jövőt!
Ez a jövő pedig túlmutat minden evilági kilátástalanságon, bizonytalanságon és kétségen – mert eleve túlmutat a földi életen. A már idézett Pál apostol a Rómabeliekhez írott levélben így vall erről: ”Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk… Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.
Mit mondjunk tehát ezekre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? Hiszen Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt feltámadt, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk. Ki választana el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Amint megvan írva: „Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.” De mindezekben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.”
Húsvétot ünneplünk. Hogyan tesszük ezt? Csupán emlékezve mindarra, amit Jézus tett, vagy ujjongó örömmel ünnepelve magát a Feltámadottat? Tudunk ma, 2020. próbatételekkel teli húsvétján erre a Krisztusra nézni?
Kívánom, hogy adjon Isten mindnyájunknak Vele való, boldog találkozást! Ámen.
A szerző zselízi református lelkész.
