Manapság egyre többen állnak meg, nem egyszer kicsit értetlenül a koronavírus-járvány kapcsán. Holott, ha belelapozunk a történelmi eseményekbe, látva látjuk, hogy nem korunk embere az első és bizonyára nem is az utolsó, aki ilyen nem kis kihívás elé van állítva.
Nem először fordul elő a történelemben, hogy ilyen rendkívüli körülmények között ünnepeljük a húsvétot – állítja Gedő Ágnes, a vatikáni rádió szerkesztője egyik írásában. Tudósítását érdemes megszívlelni és közreadni.
Nem az első eset, hogy a pápák, vagy a püspökök az elmúlt századokban elrendelték a lakosság otthoni elkülönítését akkor, amikor bezáratták a templomokat, hogy elkerüljék a fertőzés további terjedését. Történelmi tény, hogy Milánóban 1576-ban, Rómában pedig 1656-ban dúlt nagy pestisjárvány.
Érthető, hogy sajátos módon éli meg az idei húsvétot több millió keresztény (is) szerte a világon. A Covid-19 vírusfertőzés elkerülése miatt elkülönített hívek sok országban nem vehettek részt a húsvéti szent három nap nagy liturgikus szertartásain, amelyek az Eucharisztia megalapítását, Jézus szenvedését és halálát, Urunk feltámadását ünneplik. Olaszországban sem volt egységes fogadtatás, többen vitatták a püspökök álláspontját, akik követték a kormány intézkedéseit.
Ha egy pillantást vetünk az elmúlt évszázadok történelmére, látjuk, nem először fordult elő olyan drámai pillanat, mint amilyet most élünk.
Kétségtelen, hogy a 2020-as koronavírus-járvány következtében több ezren meghaltak, sőt, sokan most is küzdenek a betegséggel. A biztonsági intézkedések sok keresztény közösségi életének rendes gyakorlását erősen korlátozzák: nem mehetünk templomba és nem vehetünk részt a szertartásokon. De lássuk csak, mi történt 1656-ban!
Mit javasolt VII. Sándor pápa a pestis idején? Akkor, amikor javában tombolt a rettegett kór, ami az itáliai félszigeten végül egymillió áldozatot szedett, a pápa határozottan fellépett a fertőzés visszaszorítása érdekében. Egy XIX. századi történelmi szöveg lejegyzi, hogy 1656-ban Nápolyból eljutott a fertőzés Rómába. Ennek következtében nemcsak a civil, hanem a vallási csoportosulásokat is betiltották. Törölték a pápai szentmiséket, a hagyományos körmeneteket, a hitbuzgalmi összejöveteleket, a templomi szentmiséket, olyannyira, hogy a nagyobb ünnepeken bezárták a templomokat.
VII. Sándor pápa 1656. július 21-én egyetemes jubileumi szentévet hirdetett, hogy így fohászkodjon isteni segítségért a vész idején.
A búcsú elnyerésére nem írt elő körmeneteket, sem bizonyos bazilikák fölkeresését, hogy ott ne gyűljön össze sok ember, mint ahogy nem írt elő böjtöt sem, hogy a testet ne tegyék ki a betegségeknek a kevésbé egészséges étkezéssel – eddig az 1837-es feljegyzés.
Marco Rapetti Arrigoni író, újságíró tollából is olvashatunk arról, hogy a történelem során hogyan kezelték a vallási elöljárók a járványhelyzeteket. A pápa Egészségügyi Kongregációt hozott létre. Mit takar ez a kifejezés? Az Egészségügyi Kongregáció volt a Római Kúria illetékes szerve, amelyet VIII. Orbán pápa 1630-ban hozott létre. A kongregáció akkor lépett működésbe, amikor a Közép-Itália nagyjából három mai régióját magáénak tudható pápai államban súlyosan fertőző járvány ütötte fel a fejét. Abban az időben a pestis szedte áldozatait Milánóban, amelyet az „olasz Jókai”, Alessandro Manzoni is megörökített. Az Egészségügyi Kongregáció ezt követően a különböző pestisjárványok idején működött újra: 1656-ban Rómában, 1691-ben Nápolyban, 1743-ban a szicíliai Messinában pusztított a ragály – amint arról a Vatikáni Levéltár dokumentumai a mai napig tanúskodnak. A kongregációt 1834-ben XVI. Gergely pápa egy súlyos kolerajárvány idején újraszervezte Különleges Egészségügyi Kongregáció néven.
Hogyan is működött tehát ez a szervezet? Arrigoni leírja, hogy az Egészségügyi Kongregáció járványkórházakat jelölt ki a város bizonyos pontjain. Itt szigorúan elkülönítették a betegeket, a megfigyelés alatt tartott személyeket, illetve a túlélő lábadozókat.
A cél az volt, hogy gyorsan elkülönítsék és elszállítsák a fertőzötteket, s ennek érdekében karanténba zárták mindazokat, akikkel a betegek kapcsolatba kerültek.
Az Egészségügyi Kongregáció a pápa megbízásából a vallási életet is szabályozta a városban, számos korlátozó intézkedéssel. Felfüggesztették az Üdvözítő negyven órás sírban nyugvásának emlékére hirdetett negyvenórás szentségimádás közösségi formáját. Betiltották a körmeneteket és a köztéri prédikációkat. Az ünnepeket és szertartásokat zárt ajtók mögött tartották meg, a vallási elöljárók a személyes imát, privát ájtatossági megnyilvánulásokat részesítették előnyben. A tiltás ellenére azonban a rómaiak továbbra is fölkeresték a Santa Maria in Portico templomot, ahol a pestis ellen óvó Szűzanya kegyképét őrizték. Ezért a kongregáció, hogy elkerüljék a tömeget és az azzal járó újabb megbetegedéseket, elrendelte a templom bezárását, sőt, a templom utcáját is lezáratta. A rendelkezések sikeresnek bizonyultak, amit a számok is jól mutatnak: Nápolyban 150 ezer ember halálát követelte a pestis, a 100 ezer lakosú Genovában 70 ezren haltak meg. Ehhez képest Rómában mindössze 14 500 áldozatot szedett a koronavírusnál jóval virulensebb pestis.
A pápa városa tehát így védekezett a gyilkos kór továbbterjedése ellen. De ugyancsak óvta az emberek testi-lelki egészségét az ambroziánus egyház is. Száz évvel korábban, 1576-ban Milánóban pusztított a pestis.
A város spanyol kormányzója, Antonio de Guzman y Zuñiga szigorú korlátozásokat rendelt el a milánói búcsúra érkező zarándoklatokra vonatkozóan. Arrigoni leírja, hogy a városba csak kis létszámú, 10-12 fős csoportokat engedtek be, amennyiben fel tudták mutatni a származási helyükön kiállított egészségi igazolást, miszerint nem mutatnak pestisre utaló tüneteket.
Borromeo Károly bíboros, az ambroziánus egyházmegye akkori szent érseke arra buzdította a papokat, hogy lássák el a betegeket, és maga is így tett. Jól ismerte a fertőzésveszélyt – írja Arrigoni –, ezért hogy ne kapja el a kórt, beszédpartnereit tisztes távolban tartotta magától. Nagyon gyakran cserélte ruháit, és mindig magával hordott egy ecetes szivacsot. Amikor Milánót járta, az alamizsnára szánt pénzérméket ecettel teli korsóban tartotta.
Hogy kiesdje Istentől a járvány megállítását, a milánói érsek három körmenetet is hirdetett egymás után, amelyeken csak felnőtt férfiak vehettek részt, két sorba osztva, egymástól mintegy három méter távolságban. A betegek és a fertőzésgyanús személyek nem vehettek részt a körmeneten. Borromeo Szent Károly mezítláb, bűnbánó kötéllel a nyakában vezette az első körmenetet a dómtól a Szent Ambrus-bazilikáig. Az ő nevéhez fűződik az általános karantén elrendelése, amelynek értelmében minden milánói lakosnak negyven napra be kellett zárkóznia otthonába. A bíboros meggyőződése volt, hogy mindent meg kell tennie a betegek és a szegények gyógyítása érdekében.
1776. október 15-én a milánói Ellátmányozási Hivatal Borromeo Károly javaslatára általános karantént rendelt el a város valamennyi lakójának. Három nappal később a bíboros hasonló rendeletet hozott a papság számára is. Az egyházi személyeknek is otthon kellett maradniuk, s az elkülönítés alól csak azok a papok és szerzetesek kaptak felmentést, akiket a lakosság lelki és anyagi ellátására rendelt ki. A milánóiak a karantén idején nem mehettek templomba sem imádkozni, sem szentmisére. Borromeo Károly az útkereszteződésekbe kereszteket és oltárokat helyeztetett, ahol szentmiséket celebráltak, amin a hívek távolról, az ablakokból kihajolva vehettek részt.
Két hónap leforgása alatt, 1576. december közepére csillapodni látszott a Szent Károly pestisének is nevezett járvány, melyet Manzoni A jegyesek – című regényében is megemlít. A javuló helyzet dacára a vezetők meghosszabbították a karantént, hogy elkerüljék a fertőzés kiújulását. Az elkülönítés kiterjesztése a bíboros jóváhagyásával történt, jóllehet Borromeo Szent Károly fájlalta, hogy a nép nem mehetett templomba még szent karácsony napján sem – tudjuk meg Marco Rapetti Arrigoni történelmi visszatekintéséből, aki így zárja cikkét: Remélhetőleg az idei szokatlan nagyböjt jó alkalmat teremt arra, hogy érettebben, tudatosabban befogadjuk az eucharisztia mérhetetlen kegyelmét, és a feltámadás húsvétját a maga teljességében éljük meg, az Urunk irgalmasságába vetett megújult reménnyel.
Mit lehet, kell ehhez hozzáfűzni? „Historia est magistra vitae” – a történelem az élet tanítómestere – illetve, „aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul”.
