Amint az ismeretes, 1831-ben térségünkben nagy kolerajárvány volt, ami városunkban 6 hét alatt 212 lakos halálát okozta. Ennek emlékére emelték őseink Szent Rókus tiszteletére a város északnyugati domboldalán azt a kápolnát, ahol augusztus 16-a, Szent Rókus ünnepe táján áldott elődeinkre emlékezünk, valamint napjaink testi és lelki betegeinek gyógyulásáért imádkozunk. Az 1872-es kolerajárvány újabb 34 áldozatot követelt, de Isten kegyelméből minden próbatételt túléltünk. Megmaradtunk. Itt vagyunk, mert Istenbe és egymásba kapaszkodtunk.
2020. április 11-én, nagypénteken is ezt kívántuk tenni. Istenben bízva,
Szent Rókus közbenjárását kérve, imádkoztunk főegyházmegyénkért, esperesi körzetünkért, városunkért és népeinkért – határon innen és határon túl! Istenben bízva, most is hozzá fohászkodtunk.
Úgy, mint őseinek. Az utóbbi években napjaink testi-lelki betegeinek gyógyulásáért is imádkozunk. Ma, korunk új pestise: a kábítószer, az alkohol, a testiség, a szerencsejátékok szenvedélye és a szekták sokasága szedi áldozatát népünk körében. E megszentelt helyen az idén is őértük és mindazokért szállt az ima, akik szenvednek miattuk, és akik felszabadításukon fáradoznak, az orvosokért és az ápolókért, nem utolsósorban a fiatalokért, hogy bölcsen, erős akarattal elkerüljék korunk szenvedélyeinek fondorlatos csapdáit.
Az ima és engesztelés a kijárás korlátozása miatt egyszerű Szentségimádásban csúcsosodott ki, mert a jelenlegi körülmények közepette leghatékonyabban ez juttatja kellően kifejezésre, hogy mind az egyházban, mind a társadalomban van egy kulcsszó, amit különös hangsúllyal kell sulykolni a köztudatba.
Ez a szó a „szolidaritás” a sorsközösség vállalása. A Gondviselés rendelkezésére kell bocsátanunk szerény képességeinket, mert életünk csak anyagi, lelki és szellemi javaink megosztásával és ajándékozásával válik termékennyé, hoz gyümölcsöt.
Hatványosan érvényes ez egy olyan időben, amikor könnyen elbizonytalanodunk, ha családot kell alapítani, munkahelyet kell változtatni, egyházi iskolát fenntartani, vagy meg kell küzdeni a koronavírus-járvánnyal.
Tudjuk, hajdan létezett egy stabil világ, amelyben az igazság, a szeretet, a hűség, a kemény munka, a becsületesség, a hitelesség, a házasság és a család hagyományos felfogása, az élet szent mivoltának örök értékei elfogadottak voltak, a szabályok és a hagyományok szilárd pontként működtek. Most ezeket az értékeket erkölcsi relativizmussal – a minden mindeggyel – helyettesítjük, amely zűrzavaros pragmatizmushoz, individualizmushoz, materializmushoz, elkeseredettséghez és a halál kultúrájához vezet.
Azt mondják: érdekes korban élünk. Melyik kor nem volt érdekes? A maga módján minden kor érdekes. Korunknak, napjainknak, mi az érdekessége? Úgy tűnik, a legfontosabb a termelés és a fogyasztás. A GDP növelése. Ezt ismételjük unos-untalan. Azt mondják, azt sulykolják, hogy az embernek sok mindent kell fogyasztania ahhoz, hogy jól érezhesse magát: ruhát, programokat, élményeket, élvezeteket, minőségi ételt, drogokat, utazásokat. Ezért mondják, az a jó politikus, aki mindent megtesz azért, hogy a gazdaság a lehető legjobban felpörögjön. Dübörögjön, hogy a tömegek számára lehetséges legyen az egyre nagyobb fogyasztás.
Mindemellett semmilyen korlát, vagy elv nem szükséges, sőt egyenesen káros. Tilos. Mindenki azt tegye, ami neki jónak tűnik. Ezt a közgondolkodást Székely János szombathelyi megyéspüspök „anyagkor”-nak nevezi, aminek egyetlen dogmája van: a korlátlan tolerancia. Mindenki szabadon élhet olyan szerveződésű kapcsolatokban, amilyenben neki tetszik, és ezt a társadalom köteles akár még házasságnak is nevezni. Mindenki azt tekinthet értéknek, amit gondol. Nincsenek érvényes normák. A néző ne lepődjön meg, ha a színházban ocsmány beszédet hall, tolerálja. Az internetre, a közös szellemi áruház pultjára akárki akármit feltehet, a gyerekek ezt akármikor levehetik. Ezt a szellemi szabadságot senki ne próbálja korlátozni.
A gyerekeket világnézetileg semleges módon kell nevelni, vagyis nem szabad nekik nemi identitásról, értékekről, erényekről, jóról és rosszról, a világ és életük értelméről és értékéről beszélni. Nem kell nekik klasszikus műveket, az emberiség tapasztalatának nagy gyöngyszemeit elolvasni, nem kell a múlt eseményeivel és nyelveivel különlegesen bajlódni. Hasznos tudás kell. Olyan, ami hasznos ahhoz, hogy a termelés – nem túl sokat gondolkodó – csavarjaivá váljanak. Ilyen korban élünk.
Jó ez nekünk? Van ennek a magatartásnak jövője? Napjainkban látva látjuk, hogy ez a világlátás rossz. Helytelen.
Jó ezt kimondani. Beismerni. Elismerni. De ez kevés. Ugyan nem semmi, de a helytelen célú úton nem elég megállni. Az úton meg kell fordulni. Meg kell térni. Hová? Milyen irányba? Jobbra? Balra? Nem. Rossz kérdésre nincs jó válasz. A kérdés: Kihez?
Hozzá, akit értünk átszúrtak. Hozzá, akire érdemes feltekinteni, mint a zsidóknak a pusztában, amikor megmarták őket a mérges kígyók. Az ígéret szerint, aki feltekintett, megmenekült. Ha megtérünk: az anyagkor utáni ember minőségi változást fog tapasztalni, a szellemi valóságok létében, a művészi szépben, a szeretetben, a világ végső okában és céljában. Ezért remélhetőleg soha többé nem fogja száműzni a sekrestyébe az ezzel foglalkozó embereket, hanem kíváncsi lesz a filozófusok, a bölcsek, a művészek, a vallások és különösen a Biblia szavára. Sőt, be fogja engedni ezeket a szavakat a parlamentekbe, a tudományos tanácskozások helyeire, a kultúrába, a közéletbe. Nagypénteken ezért imádkoztunk fenn a hegyen az Örökkévalóhoz: kiáltottunk önmagunkért, önmagunknak, önmagunkért.
Ha továbbolvassuk a szenvedéstörténetet, meglepő dologgal találkozunk – mondta a minap Ferenc pápa. Amikor Jézus meghalt a kereszten, a római százados, aki nem volt hívő, sőt zsidó sem, hanem pogány, aki látta Őt a kereszten szenvedni, és hallotta, hogy mindenkinek megbocsátott, s kézzelfoghatóan megtapasztalta az Ő mérhetetlen szeretetét, megvallja: „Ez az ember valóban Isten Fia volt!” (Mk 15,39). Épp az ellenkezőjét mondta annak, amit a többiek. Azt mondta, hogy itt Isten van jelen, Ő, a valóban Isten.
Ma feltehetjük magunknak a kérdést: milyen az Isten valódi arca?
Általában azt vetítjük bele, amilyenek mi vagyunk, csak maximális mértékben: saját sikerünket, saját igazságérzetünket, saját felháborodásunkat is. Az evangélium azonban arról tanúskodik, hogy Isten nem ilyen. Másmilyen, és saját erőnkből nem ismerhettük volna meg. Ezért a közelünkbe jött, segítségünkre sietett, és épp húsvétkor teljesen feltárta önmagát. És hol tárta fel magát teljesen? A kereszten. Ott ismerjük fel és tanuljuk meg Isten arcvonásait. Ne felejtsük, a kereszt Isten tanítószéke.
Javunkra válik, ha megállunk a feszület előtt, ha csendben szemléljük és látjuk, ki is a mi Urunk. Az, aki nem mutat ujjal senkire, még azokra sem, akik keresztre feszítik, hanem kitárja karját mindenki előtt.
Az, aki nem zúz össze bennünket dicsőségével, hanem engedi levetkőztetni önmagát értünk. Az, aki nem szavakkal szeret bennünket, hanem szótlanul életet ad nekünk. Az, aki nem kényszerít, hanem megszabadít bennünket. Az, aki nem idegenként bánik velünk, hanem magára veszi gonoszságunkat, bűneinket. Tehát szemléljük a feszületet, hogy megszabaduljunk Istenről alkotott hamis előítéleteinktől. Aztán lapozzuk fel az evangéliumot. Ezekben a napokban, amikor mindnyájan karanténba vagyunk zárva otthonainkban, két dolgot vegyünk a kezünkbe: a feszületet, és szemléljük; az evangéliumot, és lapozzuk fel! Ez egy nagy otthoni liturgia lesz számunkra, hiszen ezekben a napokban nem mehetünk templomba, de talán feszület és evangélium van minden lakásban!
Az evangéliumban azt olvassuk, hogy amikor az emberek Jézushoz mennek, hogy királlyá tegyék, például a kenyérszaporítás után, Ő eltávozik (vö. Jn 6,15). És amikor az ördögök le akarják leplezni isteni fenségét, Ő elhallgatja őket (vö. Mk 1,24–25). Miért? Mert Jézus nem akarja, hogy félreértsék, nem akarja, hogy az emberek összekeverjék az igaz Istent, aki alázatos szeretet, egy hamis istennel, egy világias istennel, aki látványos dolgokat művel és kényszerítő erővel lép fel. Ő nem bálvány. Ő olyan Isten, aki emberré lett, olyanná, mint mi, valamennyien, és emberként fejezi ki önmagát, de istenségének erejével. Hol és mikor hirdettetik meg ünnepélyesen Jézus identitása az evangéliumban? Akkor, amikor a százados ezt mondja: „Ez valóban Isten Fia volt.” Akkor mondatik ki, amikor életét adta a kereszten, mert itt már nem lehet tévedni: látható, hogy Isten mindenható a szeretetben, és nem más módon. Ilyen a természete, lényegénél fogva ilyen. Ő a Szeretet.
Ellene vethetjük: „Mire megyek egy ilyen gyenge Istennel, aki meghal? Jobban szeretnék egy erős istent, egy hatalmas istent!” Igen, de tudjuk, hogy e világ hatalma előbb-utóbb elmúlik, a szeretet viszont megmarad. Csak a szeretet őrzi meg életünket, mert átöleli gyengeségeinket, és átalakítja azokat. Isten szeretete az, ami a megbocsátással meggyógyította bűnünket húsvétkor, ami a halált élethez vezető úttá tette, ami félelmünket bizalommá, szorongásunkat reménnyé változtatta. A húsvét azt üzeni nekünk, hogy Isten mindent jóra fordíthat. Vele valóban bízhatunk abban, hogy minden rendben lesz. Ez nem képzelgés, mert Jézus halála és feltámadása nem képzelgés, hanem valóság! Ezért mondják, üzenik nekünk húsvét reggelén: „Ne féljetek!” (vö. Mt 28,5). A rosszra vonatkozó aggasztó kérdések nem tűnnek el hirtelen, de a Feltámadottban megtaláljuk azt a szilárd alapot, amely lehetővé teszi számunkra, hogy ne süllyedjünk el.
Annyi mindent feleslegesen várunk. A feltámadást viszont nem. Drágán fizetett érte Valaki – a jászoltól a Golgotáig. S bizonyságot tett róla húsvétkor, amikor holtából feltámadt és örökre a miénk lett…
Jézus megváltoztatta a történelmet azáltal, hogy közel jött hozzánk, és azt – bármennyire magán hordozza is a rossz bélyegét – az üdvösség történetévé tette. Azáltal, hogy életét feláldozta a kereszten, Jézus legyőzte a halált is. A Megfeszített nyitott szívéből Isten szeretete valamennyiünket elér. Megváltoztathatjuk élettörténetünket azáltal, ha közelítünk hozzá, ha elfogadjuk a felkínált üdvösséget.
Tárjuk ki előtte egész szívünket az imában ezen a héten, ezekben a napokban: a feszülettel és az evangéliummal! Ne felejtsük: feszület és evangélium. És egy szép otthoni liturgia lesz. Tárjuk ki előtte szívünket az imában, engedjük, hogy pillantása rajtunk nyugodjon! Meg fogjuk érteni, hogy nem vagyunk egyedül, hanem szeretettek vagyunk, mert az Úr nem hagy magunkra és soha nem felejt el bennünket.
Engesztelő imádságunk Szentségimádással és szentségi áldással zárult a városra és a szűkebb pátriára. Imádva az Eucharisztiában jelen lévő Krisztust, alkalom adódott imádkozni a Budapesten 2020-ban megrendezendő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus eredményességéért is, és azért, hogy zűrzavaros világunkban az itt élők továbbra is az evangéliumi értékek rendjéhez ragaszkodjanak és azt napjaink értéktelen bizsudolgaira fel ne cseréljék.
A rendkívüli esemény most is az egyháztanács néhány elkötelezett tagja révén valósulhatott meg. Köszönet és hála mindazoknak, akik ezt elősegítették és így a kijárást korlátozó előírásokat figyelembe véve sokan a világhálón csatlakozhattak a közös imához, erőt, kitartást, hűséget és tettrekészséget kérve megmaradásunkhoz: lelki, szellemi és anyagi értékeink ápolásához, őrzéséhez és hiteles továbbadásához.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves olvasónak áldott nagyhetet és boldog húsvétot.
A szerző szepsi esperesplébánosa.
