Sohasem vagyunk annyira szegények, hogy ne tudnánk egy kis fényt ajándékozni – írta nekem pár évvel ezelőtt emlékbe egy kis cetlire egyik barátom. Persze, nem tudunk mindenkin segíteni, de mindenki tud segíteni valakin…
Napjaink krízishelyzetei mintha ezt igazolnák. Maurizio Chiodi atya erkölcsteológus, a Pápai Életvédő Akadémia tagja, a koronavírus betegségből lábadozva, számolt be a minap tapasztalatairól a Vatikáni Rádió olasz műsorának. A betegségben megtanulta – mondta – hogy Istenre bízza magát, mint ahogy Jézus is a szenvedésben tanulta meg az engedelmességet a Zsidókhoz írt levél tanítása alapján. Mindenekelőtt arra tért ki, hogy mit jelent egy pap számára egy ismeretlen és potenciálisan halálos betegség megpróbáltatása.
A Covid-19 betegség tapasztalata felejthetetlen nyomokat hagy, mindenekelőtt a gyógykezelés helyszínei miatt – kezdte vallomását Chiodi atya, felidézve a fertőző betegségekre szakosodott római Spallanzani kórházat, a főorvost, az összes ápolót és egészségügyi dolgozót, a takarító személyzetet, akiket csak maszkon keresztül látott. Felejthetetlen időszakról van szó, mert ez a megpróbáltatás, a radikális magány nehéz ideje.
Ez a betegség mindenkit azonnal karanténba kényszerít.
A beteg teljesen magára marad, csak az ápoló kíséri el ebben a nehéz helyzetben. A betegség a halál veszélyének teszi ki az embert, aki soha nem tudja, hogy mikor gyógyul meg, vagy egyáltalán meggyógyul-e? A megpróbáltatás állandó váltakozásokban áll. Hullámvölgyek és emelkedők váltják egymást. Egyszer fent, máskor lent. Homály és fény. Olyan ez, mint egy villogó lámpa. A betegség rákényszeríti az embert, hogy szembesüljön a halállal, élére állítva az élet nagy kérdéseit.
A legradikálisabb kérdés az Istenbe vetett hitet érinti. Olyan tapasztalatról van szó, ami könnyen válságba sodorja a beteg hitét. A válság, a görög eredetű krízis szó azt a pillanatot fejezi ki, amikor képtelenek vagyunk dönteni, megítélni döntésünk tárgyát.
Az Istenre való hagyatkozás soha nem önmagától értetődő. A hit nem old meg minden problémát, minden elméleti kérdést. A hit választás eredménye, amely elvezet egy útra és támaszt nyújt a megpróbáltatásokban. Ebben az értelemben lehetővé teszi, hogy a válság elől ne elmeneküljünk, hanem áthaladjunk rajta.
A koronavírus járványa tehát több dologra rádöbbenti a ma emberét.
Elsősorban, hogy a tudomány és technika nem tévedhetetlen, és nem is mindenható. Másodszor, hogy a testvéri kapcsolatok nélkülözhetetlenek. Egyedül senki sem bölcs. Harmadszor, hogy a globalizáció sok ellentmondást rejt magában.
A világjárvány a nyugati társadalmak három mítoszát oszlatta el. Az első, hogy a technika és a tudomány legyőzhetetlen hatalom. Látva látjuk, hogy a tudomány ebben az esetben sem volt képes megvédeni az embert. A műszaki-tudományos ismeretek rendíthetetlenségének mítoszán túl megbukott egy másik elmélet is, amely széles körben elterjedt kultúránkban: mégpedig az egoizmus, az, hogy „én” elég vagyok önmagamnak. Ez a betegség cáfolhatatlanul megmutatta a másokhoz fűződő kapcsolataink jelentőségét.
Amikor megfertőződünk, amikor mások gondoznak bennünket, amikor magányunkban szenvedünk, nem tudjuk nem látni, hogy nem vagyunk elegek önmagunknak. Végül a harmadik mítosz a globalizáció: a pandémia felfedte kétértelműségét. Milyen távolinak tűnt a Kínából kiindult vírus? S mennyire elképedtünk, amikor beszivárgott közénk is, a távolinak gondolt láthatatlan ellenség?
Engedni, hagyni, hogy tanuljunk a történtekből. Ehhez mindenkinek meg kell újulnia. Az Egyháznak is. Szerény meggyőződésünk, hogy amint a múltban az Egyház segített megtanítani az embereket szenvedni, úgy ma egy újabb feladat vár rá: megtanítani az embereket örülni, remélni…
Egyházközségünk templomparkjában húsz éve felállítottuk a 14 állomásból álló Via Lucis-t, a Fény útját, a Reménység útját. Húsvéttól Pünkösdig vasárnap délutánonként szoktuk végigjárni. Az idén csak online, de technikusaink nagyszerű közreműködésével a világhálón sokan követték imádságunkat.
A koronavírus járványára való tekintettel csak ezt tehettük, mint annyiszor a történelem során áldott elődeink. Rásejtve, amit ők is sejtettek: sok mindent kellene tenni, de csak azt tehetjük, amit lehet, s ahogyan lehet és nem azt, amit szeretnénk. De ezt nem kívülről, nem másoknak kell megítélni. Az ítélet az Istené. Ő fogja igazolni, vagy cáfolni: nem tettünk lehetetlent, de amit lehetett, azt megtettük… Ennek a gondolatnak a mélységét célozza megérteni és elősegíteni ez a népi ájtatosság.
Hitelesen csak az tanít, akinek tapasztalata van.
Népeink a történelem során az Egyház tanítása folytán olyan cáfolhatatlan tapasztalatra tettek szert, ami látható és hallható. 100, 1000 év után is itt vagyunk. Ugyanazt a hitet vallva és beszélve. Ez nem csoda? Ki tartott meg bennünket ebben az értékrendben? Szerény meggyőződésünk, hogy ránk is vonatkoznak Jeremiás próféta szavai: „…tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek.” (vö. Jer 29,11).
Ez a tevékeny szeretetteljes tanúságtétel az, amit mi, keresztények adhatunk a törékenységnek ebben az olyan nagyon nehéz időszakában vergődő társadalmunknak.
Vagyis meg kell mutatnunk, hogy milyen ereje van a közöttünk lévő kapcsolatoknak, mennyire vagyunk képesek, hogy megbocsássunk egymásnak, hogy túllépjünk a konfliktusokon, hogy kölcsönösen gondját viseljük egymásnak.
Ezen az úton kell tovább haladnunk, úgy az egyházaknak, mint a civil társadalomnak. Túl kell jutnunk az én-központú nézeten, miszerint egyedül is képesek vagyunk megoldani a nehézségeket. Vissza kell szereznünk a köztünk lévő kapcsolatok erősségét, hiszen lényegében ez az, amit az Úr Jézus kér követőitől: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket.” (Jn 15,12).
Itt van a Zsidókhoz írt levél sajátos olvasata is: Jézus Krisztus „annak ellenére, hogy (Isten) Fia volt, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet” (Zsid 5,8). Húsvét fényében ez egy felhívás, hogy tanuljunk napjaink szenvedéséből: ne feledjük el, ne tegyük félre, mintha meg sem történt volna, mintha bezártunk volna egy zárójelet, és újrakezdjük, folytassuk mindazt, amit korábban csináltunk. Emlékeznünk kell a kapott kegyelemre és fegyelemre, a veszély és az esély kegyelmére és fegyelmére, amin keresztülmentünk, amit elszenvedtünk. Ez nem játék a szavakkal…
Amint tudjuk, Auschwitz után sok ember megkérdezte: hol volt Isten? Ma, a világjárvány idején sokaknak szintén természetesnek tűnik feltenni ugyanezt a kérdést. A válaszadásban fontos tisztázni, hogy milyen Istenről beszélünk. Isten nem az, aki helyettünk kiküszöböl minden bajt. A mi esetünkben a Covid-19 kapcsán tesszük fel a radikális kérdést: miért létezik a fájdalom? Sőt, a kérdés maga után von egy másik kérdést is: megbízható-e ez az Isten? Isten válasza a fájdalomra és a halálra a Test a kereszten, Jézus teste, aki Isten. Egy Isten, aki velünk és értünk szenved, aki a végsőkig szeret és Húsvétkor megnyitja a remény világosságát.
Igaz ez akkor is, sőt annak ellenére, hogy az egyházak és a felekezetek felfüggesztették a nyilvános szentmiséket, a vallási szertartásokat, és a világhálóra költözött a közösségi-vallási élet. Hasonlóképpen, mint a digitális térben történő oktatás. Az osztálytermek helyett most zoomos körkapcsolásba gyűjtik a kisebb gyerekeket és az egyetemistákat egyaránt. Mindez egyik napról a másikra ment végbe, ami sokkszerűen érint sok millió embert.
Megtetézve számos más kérdéssel: Hogyan menjünk dolgozni? Megszűnik a munkahelyünk? Miből fogunk élni? Hogyan tartjuk el a családunkat? Számos szektorban azonnal leállt minden tevékenység: a turizmus, a vendéglátás, a kereskedelem (az élelmiszerboltok kivételével), a különböző szolgáltatások… hogy csak néhányat soroljunk. A kormányok humánus intézkedésekkel ugyan igyekszenek enyhíteni a felmerült rendkívüli egzisztenciális gondokat. De…
Ugyanakkor – Gedő Ágnest, a vatikáni rádió egy másik tudósítóját idézzük: milyen jó, hogy ebben az időbuborékban, ahol minden normális külső tevékenység leállt, az embereknek van hová menekülniük: visszatérhetnek a családi tűzhely melegéhez.
Nem véletlen, hogy a világhálót ellepik a saját sütésű cipók, kalácsok és pizzák képei. Előkerülnek a szekrények mélyén porosodó társasjátékok és a mindig rohanó, elfoglalt felnőttek most leülnek gyermekeikkel játszani. Az emberek nem kifelé figyelnek – csak amennyire a hírek követése miatt muszáj -, mert a világ most mi vagyunk.
A család, itt, bent, ahol az ember, ha a szívével néz, lát és hall, fölfedezi ennek az új életnek az előnyeit is, mert a korlátozásokon, megvonásokon túl sok lehetőséget is rejt magában a szigorú karantén.
Önkéntelenül is feltolulnak a kérdések. Kibuggyan ajkunkon a szó: vajon jó irányba haladtunk eddig? Mi az, ami tényleg fontos az életben? Kik és mik számítanak igazán? Vajon a kocsik dübörgése helyett beálló csöndben élesebben hallatszik-e már számunkra a templom harangja? A nagyvárosok reggeli forgalmi dugója, az ideges dudálás helyett fülünk ráállt-e már a rigók, a fecskék, a vörösbegyek csivitelésének hullámhosszára?
Megértettük? Sohasem vagyunk annyira szegények, hogy ne tudnánk egy kis fényt ajándékozni. Igaz, nem tudunk mindenkin segíteni, de mindenki tud segíteni valakin…
