„Én már csak az élet iskoláját járom, melyre nem kell újra beiratkoznom. Én már csak nagy lelki küzdelmek tizedese vagyok, akin csak a sors vesz mértéket az ember igaz uniformisára.
Régebben bizony csak az iskolás fiúnak és a besorozott katonának kellett a keresztlevél. Meg azoknak, akik egymásnak elmondották a holtomiglant – holtodiglant. Most öreg napjaimra egyre kéznél van keresztlevelem. Minden adatát fejből tudom: 1874. november 3. Gardos puszta… Ma mégis belepillantok, nem is tudom, miért? Mit is írhatott oda az a derék, testes főtisztelendő plébános. Sebestén Pál, ki későbbi években úgy simogatta meg fejemet, hogy egész napra borzas maradtam… Annyi évtized után is meghajló fejjel, szomorú szemmel olvasom:
Babtisati sexus: fiú, atyja halála után született
Adnotationes: Az anya férje halála után szüleinél él
Ez az életem első percének története. Nem tudtam, hogy árvának születtem. Édesanyám mondotta, hogy vézna karjaimmal kerestem valamit a levegőben. Meg akartam fogni a napsugarat, mert azt hittem, az enyém. Ez volt az árva fiúnak egyik legnagyobb tévedése. Nem gyógyultam, nem józanodtam ki ebből a tévedésből. A századik kiválasztott percben ugyanúgy kapkodok, sietek vagy bicegek a napsugár után…
Hogy milyen ember volt édesapám, azt igazolta a gyászruha, melyet édesanyám a hetvenedik évéig, sírba szálltáig viselt. Már az első percben valami ismeretlen jót és szépet vesztettem el az életemből, nélkülöznöm kellett az apai szót, az apai kezet. Ketten neveltek: édesanyám megtanított e szóra: szeretni. Nevelőm, a magyar sors megtanított e szóra: hinni. Hálás vagyok: jó nevelők voltak.”
***
Legutóbb dr. Jankovics Marcell 100 perc című kiadatlan művének előszavát közöltük, mely előrevetíti, milyen szellemiségben kívánja elénk tárni élete 100 különleges percét: olyanban, amilyenben élt, tiszta, egyenes, valós elbeszélésben. A volt ügyvéd, újságíró, irodalmár, országgyűlési képviselő, kultúraszervező minden leírt negatívum ellenére ragyogónak látja hosszú, szenvedésekkel, tragédiákkal, árulásokkal sújtott életét.
Utal arra is, hogy ha ez ember egész élete során igyekezett becsületes életet élni, akkor nem kell az önéletrajzhoz kacsút mutató, vagy csillogó keretű tükör, elég egy üvegcserép is. Abban is meglátható a tiszta életút. Jankovics életútja pedig ilyen volt, tele küzdelemmel, melyek során visszapillantva igyekezett mindig helytállni. Erről is szól ez a kiadatlan mű.
A mostani részben Jankovics születésének percéről és arról ír, hogy bár édesapját nem ismerte, hiszen még születése előtt meghalt, de az édesanyjától megszerzett információk és a ráhagyott szellemi hagyaték miatt, az apja hagyatéka, illetve a másik szülő hiánya mégis meghatározta életét. Írom mindezt azért is, mert apja halála után a család a nagyszülőkhöz költözött, így édesanyja, Meszlényi Eugénia mellett anyai nagyapja, Meszlényi Jenő nevelte őt, aki egyébként Mészlényi Teréznek, Kossuth Lajos nejének édestestvére volt.
Anyai dédanyja, Meszlényi Jánosné Kisfaludy Erzsébet, Kisfaludy Sándor és Károly költők unokatestvére volt. Az öreg nagyapa katona apja helyett apja volt, s megpróbálta áthidalni a majd hatvan esztendőnyi korkülönbséget közte és unokája között.
Ez sikerült is, hiszen együtt játszottak és a legjobb barátok lettek. Esténként, munka után, ha maradt idő, vagy vasárnap délután a térdére ültette és mesélt neki: hősökről, dicsőségről, csatákról, majd gyászos bukásról, a családjuk és a haza történetéről, a magyar szabadságharcról.
De fontos pontja az életút kezdetének a hely is, ahol született, melyről majd a következő írásban hallhatunk egy jellemző történetet. A település hivatalos neve Nemesvid-Gárdospuszta, de a Gárdospuszta megnevezést ma már csak egy utca őrzi, mely Nemesvid községtől Somogysimonyi felé, Zala és Somogy megye határához vezet. Itt született az író, mint az előzőekből kiderül, árván.
A Magyar Kancelláriai Levéltár adatai alapján 1827. október 10-én Ferenc magyar király mezővárosi rangot és négy vásár tartására vonatkozó engedélyt adott Nemesvid településnek, ahol 1837-től iskola is működik, mely később a második világháború idején a település határában elhunyt vadászpilóta, Hóy Tibor nevét vette fel. A krónikák szerint az 1848–49-es szabadságharc idején az itteniek különös bátorságról tettek tanúbizonyságot.
Maga Gárdospuszta Somogysimonyihoz tartozott, bár a leírások Nemesvid-Gárdospusztaként emlegetik. Borovszky Samu Magyarország vármegyéi és városai című művének leírása szerint Gárdos-puszta, Irma-puszta és Angyalvár-telep Somogysimonyi községhez tartozik. Gardospuszta a középkorban falu volt, melynek az 1332–37. évi pápai tizedjegyzék szerint ekkor már plébániája is volt. 1395-ben Gardus alakban fordul elő s a Kanizsai családé, melytől 1439-ben Török László szerezte meg, 1464-ban azonban ezeket a birtokokat Csapi Andrásnak zálogosította el. 1486–87-ben Tolnai Bornemisza János alkincstartó birtoka lett. Az 1550. évi összeírás szerint Török Ferencz volt a földesura, de ekkor a falu teljesen elhagyatott volt. 1701–1703-ban puszta és Ropoli Miklósé, 1726-ban a Festeticseké és utánuk gróf Zichy Károlyé, akiről majd „pár perc múlva” még lesz szó.
(Folytatjuk)
