Váratlanul ért, szokatlan félév van mögöttünk. Ki hogy élte meg a mindenki életében először előforduló szigorúan előírt „házi bezártságot” az ismeretlen kórt, amely az ifjú és idősebb korosztályt elgondolkoztatásra késztetett, és megviselt.
Sok szó esik napjainkban a mai fiatalokról, ifjúságról, lehetőségeikről, terveikről. Sokszor ítélkezve, de mindaz mellett bizakodva is, hisz a jövő – mint mondani szoktuk – az ő kezükben van. A trianoni megemlékezésen két igen tehetséges hazai diákkal találkoztam, s nekik tettem fel a napjainkban aktuális három kérdésemet.
Bohák Emese egy kis faluban él a Lévai járásban Érsekkétyen, ahol életét nemcsak a nagycsaládi élet (heten vannak testvérek) formálta, de az a közösség is, amelyben felnőtt, ahol kibontakoztathatta tehetségét. Gyönyörű népdalokkal arat sikert fellépései alkalmával.
Zsákovics László szintén egy Garam menti kis faluban Oroszkán él. Édesapja id. Zsákovics László, aki Felvidéken egyedi gyűjteményével, a hadimúzeum létrehozásával lett ismert, országhatáron túl is. László öccsével együtt (aki szavalt) kisebb korában is gyakran szerepelt a háborús megemlékezéseken. S ma már portájukon a felelevenített „háborús harcokban” is szerepelnek mindketten. László szóló és duett szerepléseivel egyre sikeresebb nemcsak a régióban, de szerepelt már egy hazai színpadon a Kormorán együttessel is.
Mit jelent egy ifjúnak a három hónapos bezártság, karantén? Hogy élted meg?
Emese: Őszintén szólva, nem volt ellenemre, hogy pár hetet itthon kellett töltenem. Természetesen, ezt nem azért mondom, mert nem szeretem az iskolát, hanem örültem, hogy végre a családdal tölthetem a napjaimat. Az első hét után kialakult az online tanítás is, így akár az iskolában, itthon is tanultam. Sajnos, voltak olyan tantárgyak, amelyekkel nem tudtam úgy foglalkozni, ahogyan az megszokott volt, itt főleg a hangszerekre gondolok. Viszont a tanulás mellett több időm jutott a szüleimmel és testvéreimmel lenni. Sokat segítettem a kertben, elkezdtem főzni, sütni és még az olvasásra is több időt tudtam fordítani.
László: A vírus miatt kialakult helyzetet viszonylag könnyen vészeltem át. Otthon igyekeztünk betartani azokat a törvényeket, amelyeket a vírus megfékezésének érdekében hoztak. Legnagyobb nehézséget számomra az jelentette, hogy nem lehetett sehova kimenni, nem tudtam találkozni a barátaimmal. Itt-ott azért „bűnöztünk” egy kicsit, tehát előfordult, hogy összefutottunk, de már csak a családjaink miatt sem mertünk nagyon hazardírozni. Tanulmányi tekintetben pedig eleinte furcsa volt számomra, számunkra ez az online távoktatás, kissé nehéz volt beleszokni. Ami még szintén hátrányosan érintett, az a kulturális rendezvényeknek a felfüggesztése. Duett partneremmel Beke Dórával fél éve kezdtünk el közösen próbálni, és már több fellépésre is lett volna kilátás, de sajnos ezek sem valósulhattak meg, valamint további próbákra sem volt lehetőségünk. Mindezt leszámítva úgy gondolom, hogy viszonylag jól megúsztuk ezt a kialakult helyzetet, lehetett volna sokkal rosszabb.
Mit tanulsz, milyen terveid vannak a jövőre nézve? Erre a nyárra?
Emese: Jelenleg Vácon a Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnáziumban tanulok, népi ének szakon. Szeptemberben kezdtem az első évet, így ősztől még ezt az intézményt látogatom majd. A képzést egy OKJ vizsgával fogom zárni. Az itteni tanulmányaim befejeztével vissza szeretnék jönni Felvidékre pedagógiát tanulni. Még pontosan nem tudom, melyik magyar oktatású egyetemet fogom választani. Tervben vannak különböző képzések is. Itthon szeretnék elhelyezkedni és gyermekekkel foglalkozni, tovább adni zeneszeretetemet.
A vírus miatt nincs túl sok lehetőség kirándulásokra, ezért Szlovákián belül utazgatnánk. A nyár nagy részét feltöltődéssel és pihenéssel szeretném tölteni, hogy majd újult erővel vágjak bele a következő tanévbe. Sajnos, a bizonytalan helyzet miatt nem tudjuk mennyi táncfesztivál és hasonló program vár bennünket, de reménykedem a legjobbakban, hogy ebből sem lesz majd hiányunk.
László: Jelenleg a Selye János Egyetem hallgatója vagyok magyar és történelem szakon. Az eredeti tervem valójában az, hogy a zenével és az énekléssel érvényesüljek, de úgy éreztem, hogy szükségem lehet egy biztosabb szakmára, ha netán nem úgy alakulnának a dolgok, ahogyan szeretném. Tehát mondhatni, hogy a tanári pálya valójában egy B-terv. Az elkövetkezendő pár évben elsősorban szeretném elvégezni az egyetemet, emellett persze aktívan folytatva az éneklést. A távolabbi jövőben pedig remélem, hogy valahogy sikerül megélnem pusztán az utóbbiból. A nyárra vonatkozó terveim, amint sikerült teljesítenem a még hátralevő vizsgáimat úgy néznek ki, hogy dolgozni fogok. Sőt már most elkezdtem dolgozni. Kisbuszon sofőrködök a nagyapám cégében. Amennyiben sikerül, akkor el szeretnék jutni 1-2 nyári táborba.
Felléptél most trianoni megemlékezéseken. Mit jelent, mit mond neked Trianon? Hallottál már róla az évforduló előtt?
Emese: Igen, hallottam róla már ezelőtt is. Trianon kiskorom óta az életem része, hiszen ha elmentünk egy nagyobb városba, már kétévesen tudtam, hogy nem ,,Jó napot’’-ot kell köszönnöm. De már a történetekből, amelyeket a dédszülőktől, nagyszülőktől hallottunk, tudtuk, hogy mások vagyunk, mint a körülöttünk élők. Sokat meséltek azokról az időkről, de ezek főleg személyes tapasztalatok, történetek voltak. Történelmi hátteréről előbb az alapiskolában, majd a gimnáziumban hallottam. Mindkét helyen minden évben megemlékeztünk e szörnyű igazságtalanságról. Mégis a sok beszélgetés segített, hogy ne gyűlöletet érezzek, hanem próbáljam elfogadni az elfogadhatatlant. Az, hogy egy más állam igazgatása szerint kell élnünk, elfogadásra tanít bennünket, arra, hogy ne csak saját kultúránkat, fájdalmunkat ismerjük.
László : Természetesen hallottam Trianonról és számomra is ugyanolyan fájó, mint minden rendes magyar ember számára. Méltatlan volt az a bánásmód, amit az akkori, elsősorban nyugati hatalmak nemzetünkkel szemben tanúsítottak, és Trianonhoz vezethető vissza az a neheztelés is, ami mindmáig érezhető a nemzetek között. Ennek ellenére úgy vélem, ha ilyen méretű csapást kiálltunk, akkor nincs ami kifogjon rajtunk magyarokon.
Emese, a népdalok szeretete mikortól él benned? S hol mindenütt szerepelsz szólóban, vagy csoportban?
Már itthon szüleim, nénikéim is népdalokat énekeltek nekünk. Majd az alapiskolában néptánc szakkörre jártam, ahol teljesen a fülembe másztak ezek a dallamok. Körülbelül 10 éves lehettem, amikor a Nádas Ifjúsági Néptánc-együttesbe kerültem. Itt még több és szebbnél szebb népdalt tanítottak nekünk a csoportvezetők, Nagy Csomor Ildikó, majd Takács Veronika. Mindketten nagyon sokat adtak nekem, és támogattak az éneklésben. Most mégis Vácon, az iskolában kezdem megérteni, hogy mennyire fontos, hogy ismerjük népdalainkat. Ezért is célom az, hogy továbbadjam minél több fiatalnak.
Szívesen fogadom, ha fellépni hívnak. Így, amikor csak tudok igennel válaszolok minden ilyen felkérésre. Főképp egyedül szoktam ezeken a megemlékezéseken, ünnepségeken és falunapokon részt venni. Azonban egy éve alapítottuk meg 3 lánytestvéremmel a Mirtusz csoportunkat, hogy együtt indulhassunk a Bíborpiros szép rózsa c. népdaléneklő versenyen. Főleg népdalokat, feldolgozásokat énekelünk. Persze nem titok, hogy a csoport megalakításával célunk volt az is, hogy több időt tölthessünk együtt, hiszen egyre kevesebbet tudunk találkozni. Mindig fontos volt, hogy különbözőségeink ellenére megtaláljuk a közös hangot és így alkossunk egy jó, vidám közösséget.
Mindkét fiatal telve reményekkel, már sok sikerélménnyel indul a nagybetűs életbe. Életcéljuk megvan, rajtuk, rajtunk, s a társadalmi lehetőségeken múlik céljaik megvalósítása. Sok sikert kívánunk nekik mindehhez.
