Elmúlt 1888 szomorú tele, melyre a jó pozsonyiak mondogatták: dreimal acht! Három nyolcas, de annyit is jelent, háromszorosan vigyázz! Hiába vigyáztak rám, hónapokig feküdtem, míg kilábalhattam az újra meg újra visszaeső mellhártyagyulladásból. A jó nagyszakállú doktor Altaussee-ba küldött a nyárra, hogy megállhassak talpamon, amikor majd visszajön a dér és hó a lamacsi úton berugaszkodó morva szelek hátán.
Az utazás puszta ígéretére képzeletem átváltozott nagyító üveggé. Mikor megérkeztünk, Altaussee-t az indiános mesék nyomán megtettem Yellowstone parknak. Nekem a szép kis tó napsugárban kék derűjével, zivatarban sötétzöld zordonságával a legmélyebb tengerszem volt. A kopáran sárguló Trisselwand a legóriásibb szikla, a völgyek felett befehérlő Dachstein hava elérhetetlen misztikum. Tetszett nekem ez a Yellowstone park.
Kezdetben az ottani emberek is érdekeltek. Az öreg sekrestyést, kinek módos házában béreltük a nyári szobát, régi idők mesemondójának tartottam, pedig az öreg csak bőbeszédű, kapzsi steier paraszt volt.
Adrián bárónak a fenyvesekből vasárnapra leszálló és hajnalig citerázó délceg zergevadászait a hegytetők hőseinek néztem, pedig csak duhaj, borbíró legények voltak. Nem bírtam mezítelen térdeikkel megbarátkozni. Az uradalmi steier gőg lerítt róluk, mikor szívesen produkáltak, hogy ők akárkit tegeznek, apró személyemtől egyik-másik arra vetődő főhercegig.
Ez a tegezés engem azért is bántott, mert hosszú betegségemben elhatároztam, hogy pap leszek. Több, mint pap, vagy püspök, vagy akár a pápa – én szent akartam lenni. Akkor még nem sejtettem, hogy az ember nem lesz szent, hanem azzá avatják. Könnyű jónak lenni, mert a jóság isteni dolog. De szentté lenni nehéz, mert az avatás emberi dolog. Úgy vagyunk ezzel az avatással, mint a katonai vitézség elismerésével. A legvitézebb honvéd sem kapja meg rendjelét, hogyha följebbvalói nem állanak melléje, nem ugyan a harcok terein, hanem abban a hivatalos szobában, hol az elismerést osztják. Betegségem végefogyhatatlan éjjelein sokat olvastam a középkorról. Megszerettem Szent Bencét, Szent Ferencet, ki megteremtette Assisi világhírét, megszerettem Szent Antalt, ki örökre él Padovában.
De legjobban szerettem a mi szent magyarjainkat, a bölcs István királyt, a csodálatos, termetben és lélekben sudár Lászlót, a tiszta lelkű fiatalságot, Imrét. Szóval szent akartam lenni magam is. Nem lettem az… Ennek eldöntésében nagy szava volt a bíborosnak.
Altaussee-ban minden nap zsinór vastagon zuhogott a nyári eső, a hírhedett salzkammerguti zápor. Zuhogott ez vasárnapokon is, pedig azt hittem, vasárnapon a felhőknek is ünnepelniök kellene. Egyik ilyen pásztás augusztusi ünnepen megkértem jó édesanyámat, álljunk a sekrestyés házának eresze alá, mert látni akarnám a bíborost. Lesütött szemmel tettem hozzá, hiszen magam is legalább bíboros akarok lenni.
– Miféle bíborost? – kérdi meglepetten édesanyám.
– Azt, aki minden vasárnap erre jön a főutcán. Mise után. Akkor, amikor a Hotel am See felől már árad a neki pörkölt kávé finom illata. Akkor, amikor az osztrák bárónők a teraszon sorakoznak kézcsókra és mélységes meghajlásra. Ugy-e itt Ausztriában minden úri asszony bárónő?
– Édesanyám látod ott a teraszon a sarokasztalt? Onnét látni legjobban a tónak fölborzolt zöld foltjait és szép reggelen a Dachstein havát. Kilestem, hogy ott szokott reggelizni a bíboros…
Éppen jött is a templomból. Szép szál ember volt, kedves ábrázattal. Mellén összekulcsolta vörös kesztyűibe rejtett hatalmas tenyereit. Feje fölött, mögötte lépkedő huszárja, a vörhenyes bajszú Józsi, óriás, tarka szélű esernyőt feszített. Úgy tartotta föl azt a sátornak is beillő, kéken ringó vörös peremű alkotmányt, mint valamikor a lobogót a végvári vitéz, aki kirohan a török bég janicsárjaira. Józsi közben halkan morogta: hogyha még egyszer hazavetődöm Kalocsára, a Tigris kutyámnak nem mondom meg, merre van ez az Alszél. Így magyarította az Altaussee nevét és így dohogta el az osztrák világ iránt táplált nem éppen barátságos érzelmeit. Mikor az utca ázott népe tisztelgett a főpapnak, a zsémbes huszár feladata volt minden köszöntést viszonozni. A vörös Józsi egyszerűen, szabadon maradt kezével meg-megemelgette a főpap fején a fényes, kemény, bárka formájú kalapot és visszaejtegette gazdája magas homlokára, hogy csak úgy koppant.
Mikor a főpap elénk ért, nem érte be ilyen köszöntéssel. Megállott előttünk és kedvesen szólította meg édesanyámat:
– Asszonyom, már hallottam itt a nevét… Hallottam, hogy Meszlényi leány. Rokona a szatmári püspöknek, Meszlényi Gyulának. Én Haynald Lajos vagyok, kalocsai érsek…
– Köszönöm Eminenciádnak e kedves megszólítást. Igen, Meszlényi Gyula atyafiságunkból való. Ő esketett engem a nemesvidi templomban és keresztapja is az én árva kis fiamnak…
A főpap nyájas mosollyal fordult felém – letolta bíborszínű kesztyűjét és tréfásan megcsipegette orcámat.
– Ej, kisfiam, talán bizony te is pap akarsz lenni, mint keresztapád, a Gyula bácsi…
– Igen, pap szeretnék lenni – feleltem halkan, akadozva.
– Derék szándék. Asszonyom, majd meglátja, mily szép és nagy érzés püspök édesanyjának lenni!
Jó édesanyám fejét rázta: Én pedig bevallom Eminenciádnak, hogy mikor ősz lesz az én fejem is, unokákat akarok magam körül látni és nem püspököt, aki az én árva, magános fiam.
A szép öreg főpap felém fordult és kedvesen gyóntatott szándékaimról.
– Nos, fiú, úgy-e mégis csak püspök akarsz lenni, hogyha édesanya nem is akarná?
– Nem, én több akarok lenni, mint püspök – feleltem félszeg merészséggel – én szent akarok lenni…
A bíboros elkomolyodott. Fölegyenesedett és előbb anyámhoz fordult:
– Asszonyom, az özvegynek sem szabad mindig fekete gyászt hordania, hogyha gyermeke van, ki a lelket mégis csak tavaszi színekbe öltözteti. Azután újra lehajolt hozzám:
– Fiacskám, ne légy pap. Maradj meg otthon örömszerzőnek. De ne légy szent se! Majd én megmondom, milyen pályát kell választanod. Légy ember. Értetted? Igenis ember. Majd valamikor ezért a jó tanácsért szeretettel gondolsz vissza az öreg Haynald bácsira. Dicsértessék…
Józsi hátulról megemelte azt a furcsa kalapot az ősz fején, hogy nagyot koppant, mikor visszazökkent. Az óriás ernyőről körül fecsegtek az esősudarak és a nagy ember alatta odább ballagott, arrafelé, honnét áradott a pörkölt kávé kellemes illata.
Az én lelkiismeretem is megnyugodott: nem akartam többé szent lenni, hanem ember. Hiszen megengedte nekem, a gyereknek a bíboros…
Jankovics Marcell 100 perc című kiadatlan művének következő fejezete is az író gyerekkorába ad betekintést, s egy olyan momentumról szól, mely újfent maradandó nyomot hagy az életében, és meghatározza azt. Az előző fejezetben a nemesvidi birtokot elhagyó Jankovics immár Pozsonyban él, ahol hónapokon át fekszik betegen, amiért orvosa hegyi levegőt ajánlva Altaussee-ba küldi, hogy hegyi levegőt szívjon rossz tüdeje gyógyítására. Jankovics itt szeret bele igazán a hegyekbe, mely szeretet mondhatni rajongássá válik, miközben Haynald Lajos kalocsai érsekkel való találkozása újabb támpontot ad életébe. Később Jankovics lesz a magyar turistaság, szorosan véve a magyar hegymászás kimagasló egyénisége és a XX. század eleji magyar hegymászás egyik vezetője. Még alig volt 16 éves, amikor járt a Piz Morteratsch (3754 m), Ortler (3902 m), Wetterhorn (3703 m), Strahlegg (3351 m) és Breithorn (4171 m) csúcsokon. S innentől kezdve szinte minden szünidejét az Alpok és Dolomitok csúcsai közelében töltötte. Felfedezte magának azokat az írókat, akik az Alpok szépségéről írtak, s a fehér, vakító hegyek világa hamarosan őt is írásra ösztönözte. Úttalan utakon című, 1903-ban megjelent első munkája egyszerre az „alpin” írók élére emelte. Írásai ezután a Turisták Lapjában majd a Turistaság és Alpinizmus hasábjain jelentek meg. 1911-ben jelent meg nagyobb szabású munkája, Az Alpesek című, a magyar turista irodalomban egyedülálló műve, mely meghatározó a maga műfajában. De a hegyek világa még szóba került a továbbiakban.
