Mintha az elsüllyedt Atlantisz emelkedne ki az óceán mélyéről, úgy jelenik meg a mi egykorvolt világunk. Az Országgyűlés Hivatala jóvoltából egy szabadtéri fotókiállítás nyílt a Parlamenttel szemben, az Alkotmány utca Kossuth térbe torkolló részén, körbevéve a nemrég megépített Összetartozás Emlékhelyét.
A 2020. augusztus 19-ig megtekinthető fotókiállítás száz éve megcsonkított hazánkra emlékezik, szimbolizálva a történelmi Magyarország nemzeti összetartozását és kulturális sokszínűségét.
A képek nem Trianont idézik, hanem a 110-120 évvel ezelőtti múltat, a Trianon előtti évtizedek „érintetlen” világát, amikor még minden a helyén volt, nem lett átnevezve, átírva, átépítve, s nem kellett hangsúlyozni az összetartozást sem, mert egységesnek tűnt a Kárpátok koszorújától övezett világ.
Ezt érzékelteti a kiállítás néhány nyitó képe, amelyekre – a többitől eltérően – szándékosan nem tettek magyarázó feliratot, egyfajta üzenetként: a szurdok fotója bárhol készülhetett a Kárpátokban, a kisvárosi utca házsorai hasonlók voltak Kőszegen, Eperjesen, Segesváron, és szerte a hazában, mint ahogy a „Friedrich V. utóda” feliratú cégtábla sem árulja el, hogy melyik város kereskedőnegyedében néz a fényképész lencséjébe a tulajdonos családja.
A kiállítás kurátorai: Csengel-Plank Ibolya és Dúzsi Éva láthatóan ügyeltek arra, hogy a különböző levéltárakból, könyvtárakból, gyűjteményekből származó anyag arányosan képviselje az 1920-ban elszakított és a megmaradt országrészeket, és csakis korabeli, évszámmal is ellátott fotók szerepeljenek.
A 19. század végétől már bőven készült fotográfiák megörökítették a Kárpát-medence természeti szépségeit, harcokról és dicsőségről mesélő várait, főúri kastélyait, történelmi városait, amelyekben megyeházák és városházák, katolikus és protestáns templomok, zsinagógák, színházak és kultúrpaloták tanúskodtak hajdani építészek, mesteremberek tehetségéről, polgárai igényességéről, s ahol falvak, mezővárosok utcái őrizték a történelmi Magyarország változatosságában, sokszínűségében is egységes arculatát.
Külön egység a kiállításon a fürdőhelyeké. 1920 előtt 200 fürdőhely várta a vendégeket a Tátrától Abbáziáig, és csupán egyetlen évben, 1911-ben háromszázezren kerestek gyógyulást, pihenést, szórakozást és azt a fürdőhelyi társasági életet, amelyet ma már csak a szépirodalomból és ezekről a fényképekről ismerünk.
Amennyire hasonló volt a fürdőépületek stílusa, a korabeli városi élet formái, vagy a falu hagyományai a történelmi Magyarországon, olyan látványosan különbözött az egyes tájegységek népviselete, különösen az egyes nemzeteké, nemzetiségeké.
Magyar, székely, szlovák, zsidó, bunyevác, szász, román, cigány viseleteket örökítettek meg a hajdani fotográfusok – sajnos csak fekete-fehér képeken.
A merev, lencsébe néző, de a ruházat jellegzetességeit jól mutató fotók mellett az országot járó fényképészek megörökítették a falusi élet eseményeit, a munka és az ünnepek jellemző mozzanatait. A szüret, szénagyűjtés, virágvasárnapi menet, locsolkodás, májusfaállítás pillanatait szemlélve, gondolatban mellétesszük napjaink hasonló eseményeit. A szénagyűjtéshez manapság nemigen öltöznek ünneplőbe, viszont a hollókői locsolkodás alig különbözik az egykoritól, és a csíksomlyói búcsúra is úgy igyekeznek a keresztaljak, csak éppen tízszer annyian, mint a régi fotón.
Keserű kérdések is támadnak az emberben: Friedrich V. utóda túlélte-e a vészkorszakot? És a Szabadkán új kenyeret ünneplők Tito partizánjait? S vajon a martosi lakodalmas nép gyerekei a beneši diktatúrát? A májusfa körül táncot járó erdélyi szászokból akad-e még hírmondó arrafelé? S a kastélyok lakói hová menekültek?
De ne kérdezzük a régi fotókat, csak gyönyörködjünk bennük!
Örüljünk a kiállításnak, és mert 160 képet alaposabban megnézni szinte lehetetlen egyszerre, reméljük, hogy augusztus 19. után nem csomagolják el, hanem kiállítják másutt, s talán arra is gondolnak, hogy egy album készüljön a képekből, amelynek lapjain jut elegendő hely Villám Judit szövegírónak, hogy hosszabb magyarázatot fűzzön a látottakhoz.
„Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, ez és nem kevésb forog most kérdésben, s rajtunk áll ennek szerencsés eszközlése” – olvashatjuk gróf Széchenyi István Magyarország képviselőihez intézett szavait az egyik tablón, s elgondolkodhatunk, hogy az akkori figyelmeztetésnek csak a nyelvén fogott kicsit az idő, igazsága a mának is, a jövőnek is szól.
