Ki gondolta volna, hogy a diplomamunka politikai tényező lesz? Mert az eredetileg pedagógiai kérdés. Viszont kiderült, lehet azzal politizálni, sőt tőkét is lehet abból kovácsolni. Ugyan miért?
Hát nézzük, miről szól a diplomamunka. Arról szól, hogy kiderüljön, a végzős diák mennyire sajátította el a szakmáját, mennyire ismeri az odavágó szakirodalmat, s mit tud azzal kezdeni. Ez volna a lényeg.
Közben azt is elvárják, hogy az adott témára valami újat mondjon. Ez már némileg bajos: vajon reális az ilyen elvárás?
Tényleg fölfedezhető annyi újdonság, amennyi diplomamunkát írnak? Ráadásul gyakran eléggé sajátos szakmákban még sajátosabb témákról, gyakorlati hasznát most ne is boncolgassuk. Ám van ebben néhány bonyodalmat keltő részlet.
Ott kezdődik az egész, hogy már a gimnáziumban is iratnak a diákokkal különböző dolgozatokat. Azért, hogy megtanuljon az adott szakban gondolkodni, tanulja meg használni a megfelelő forrásokat, szakirodalmat. Ilyenkor persze nem mellőzhető a mások bölcsességére való hivatkozás, hiszen az is bizonyíték, hogy emberünk foglalkozott a témával.
Persze helyénvaló megjelölni a forrást, akár közvetlenül (idézőjelben), akár közvetve idézzük mások gondolatát. Ez tisztesség kérdése. Ha ezt a diák nem teszi meg, mert nem tudja, hogy ez így illik, a tanár feladata figyelmeztetni rá a diákot.
Különböző szakdolgozatot a főiskolán is íratnak a diákokkal. A források megjelölése itt is alapvető elvárás. Ha a diák ezt még nem tudja, vagy tudatosan elhagyja a forrás említését, még mindig a tanár feladata figyelmeztetni erre. Ez megtanulható, elsajátítható. De a tanár felelőssége ebben ugyanolyan, mint a diáké.
A szakdolgozatok a diplomamunka előkészítői. Ha a diák itt sem jelöli meg a forrást, arra van a vezető tanár, hogy azt számon kérje, szóljon a leendő végzős diáknak, egészítse ki dolgozatát. Ha ez bármi okból nem történik meg, ismét csupán a diák a vétkes?
A szlovákiai plágiumbotrányok sorozatában ugyanis végig úgy van erről szó, mintha a tanárnak mindehhez köze sem lenne. De akkor mire van ott a vezető tanár – csak arra, hogy jóváhagyja a dolgozatot?
Fontos újra megjegyezni, hogy mások gondolatait fölhasználni eleve nem vétek, ellenkezőleg, hiszen tájékozottságot bizonyít (többek között), de ha a forrás nincs megjelölve, az joggal plágiumnak minősül. Márpedig plagizálni tiszteletlenség. Erkölcsileg elítélendő.
De ki a hibás?
Megint csak a diák, aki ügyeskedni próbált? A tanár pedig, aki azt nem vette észre (vagy elnézte), habár az elvárható lenne tőle, az erkölcsileg makulátlan?
S aztán következik a további lépés: a diplomamunka megvédése. Az egy bizottság előtt történik, opponenssel. Ha a plágiumok benne maradnak a munkában, azért ki a vétkes? Még mindig csak a diák? A bizottság pedig ártatlan, mert „csak” nem vette észre?
Gondolhatja ezt bárki komolyan? Miféle szakemberek azok, ha nem veszik észre a plágiumot? Netán nem olvasták a szakdolgozatot, s csak úgy látatlanban rábólintottak? Annyi főiskolánk lett, s annyi, enyhén szólva sajátos szakmában gyártanak főiskolát végzett szakembert (jó, mondjuk, hogy idézőjel nélkül), hogy ott aztán tényleg nehéz megőrizni az áttekintést – na de egy főiskolától ennyit azért csak elvárhatunk.
Másrészt: ha bárki plagizálással ügyeskedett, s így igyekezett magát jobb fényben láttatni, az még nem azt jelenti föltétlenül, hogy végzett szakmájában alkalmatlan lesz, sőt hogy más téren is alkalmatlan lenne, mint ahogy ezt manapság gyakran bizonyítani szeretnék. (Ami természetesen nem a plagizálás védelmét jelenti, csupán azt hivatott jelezni, hogy a dolgok általában jóval bonyolultabbak, nem fekete-fehérek.)
Aki járt főiskolára, tudja, hogyan készülnek a mindenféle szakdolgozatok, majd a diplomamunka. Ez igényesség kérdése (is). A főiskola, a tanár s a diák igényességének a kérdése. Minden felelősséget kizárólag a diákra hárítani olcsó populizmus.
Az is kérdés, ki az a nagyokos, aki kideríti, hogy X vagy Y diplomamunkája tele van plágiummal. S miért éppen politikailag „alkalmas” időben derül ez ki? A mindentudó újságírók szemfülességén múlik ez, akik nagy lelkesedéssel szellőztetik a plágiumsztorikat?
Ők vajon minden plágium-gyanús diplomamunkában illetékes szakemberek, hogy az efféle csalásokat ki tudják szűrni? Olvasták egyáltalán az általuk támadott munkát, utánanéztek a lopott idézeteknek, hogy kiderítsék, ki írt már az adott témáról? Vagy csak fülest kaptak, s lettek ezáltal hasznos idióták?
De akkor ki van a háttérben, s milyen hasznot, eredményt vár a nagy leleplezéstől? Jut valakinek más is az eszébe, mint a politikai motiváció?
És ha már a plágiummal kapcsolatos erkölcsöt említettük: az ilyen utólagos, politikai célt követő leleplezések vajon erkölcsösek?
Aki nem állja meg a helyét munkakörében egy erkölcsös és szakmaorientált világban, az előbb-utóbb úgyis rajtaveszt. A plágiumgyanús munkák boszorkányüldözése helyett nem volna hasznosabb a főiskolák szakmai munkáját elősegítő intézkedéseket hozni, hogy a főiskolai pedagógusoktól is többet elvárhassunk, s hogy azáltal a végzős diákoktól szintén jobb, megbízható és plágiummentes munkát lehessen elvárni?
