Ha úgy adta volna Isten, ahogy nem adta, de tegyük fel: 1947-ben beköltözöm idegenként egy kész, vidéki parasztházba, nagy kerttel, udvarral, vajon mit tettem volna? Belaktam volna, gondoztam volna a kertet, az udvart muskátlikkal ültettem volna tele. Leszüreteltem volna, amit az előző gazda még tavasszal elültetett…
Örültem volna a jó szerencsémnek, megbecsültem volna magam, tovább műveltem volna a magyar paraszt zsíros földjét, tapasztottam volna a házát, ácsoltam volna a viharban megesett tetőt…
Isten tudja, tán megszerettem volna azt a falut, tán a bűntudatom is csitult volna a déli harangszóra, tán megkedveltek volna a helyiek (ha nem is engem, hát a jó boromat), ha látják, jó gazdája lettem az elbitorolt háznak.
Hány ilyen történet van? Sok. Köztünk élnek, tán már elvegyültek, vagy mi olvadtunk beléjük… a fene se tudja.
De amit tapasztaltam, az éppen az, hogy a lopott haza polgárai jó gazdái igyekeztek lenni az elkonfiskált vagyonnak. Nem eszméket követve, hanem saját boldogulásuk, mondhatni a józan eszük hívására.
Valahogy ezt várja az ember ennek az országnak a legfőbb képviselőivel kapcsolatban is. Ha már megadatott nekik a történelmi pozsonyi országgyűlések helyszínéül szolgáló vár, egy koronázási templom, a Grassalkovich-palota, Nagyszombat, Érsekújvár, Csallóköz, Komárom, Párkány, Léva, Nyitra, Trencsén, Losonc, Zsolna, Rimaszombat, Beszterce- és Selmecbánya, Rozsnyó, Kassa, Eperjes, Lőcse, Bártfa, Késmárk környéke épített öröksége és műkincsei…legalább becsüljék meg! Már azt sem várom el, hogy ismerjék, vagy végképp: hogy tiszteljék az építtetőket, s velük együtt a kultúránkat.
S hogy miért írom ezt?
Történt, hogy a tegnapi nap folyamán látogatást tett a kulturális miniszter asszony a miniszterelnökkel, a pénzügy-miniszterrel és a beruházásokért felelős miniszter asszonnyal Oroszváron.
„A mai, Oroszváron tett látogatásom után nyomdafestéket nem tűrő szavak jutnak csak eszembe. Hogy nem lesz szép látványban részem, azt éreztem. Ám a valóság meghaladta a legvadabb, legszörnyűségesebb elképzeléseimet” – írta facebook bejegyzésében Natália Milanová (OĽaNO), miniszter asszony.
„Amikor két évvel ezelőtt, mint parlamenti képviselő kérdést intéztem az akkori miniszterelnökhöz, Peter Pellegrinihez, az oroszvári kastély felújításával kapcsolatban, akkor megnyugtatott, hogy a kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy ez a felújítás sikeres legyen. A mai nap után elmondhatom, a tőle telhető legjobb épp úgy néz ki, mint az egész Smer-kormányzás”. (Pellegrini hivatalos válasza 2018-ból csatolt melléklete a bejegyzésnek – szerk.megj.)
„Az, amit ma tapasztaltam, drámai névjegye, emlékeztetője és egyben bűne a korábbi kormányoknak, amelyek hagyták teljesen lepusztulni ezt a nagy múltú, történelmi ékkövet. Tulajdonképpen, ahogy hagyták tönkremenni ezt a műemléket, azzal az egész országot hagyták pusztulni. Egy országos büszkeségből sikerült közel s távol a legdrágább galambházat csinálni. Szó szerint” – írta indulatosan.
„A valóság kegyetlen. Az alapján, amit láttam és hallottam, boldog leszek, ha a következő négy évben elindul egy kellőképpen nyilvános közbeszerzés. S mindeközben, el kell érni, hogy a galambok ne repülhessenek be, ne tehessék tovább tönkre” – írta a miniszter asszony.
Itt tartunk ma Szlovákiában. Feltűnt a gazdának, hogy szétrohadt alatta, ami az ölébe hullott. Pedig, akár jó gazdája is lehetett volna. Bele sem merek gondolni, milyen turisztikai lehetőségtől estek el a környékbeli magyarok és szlovákok egyaránt.
Akinek pedig nem rémlik hirtelen az oroszvári kastély története, annak ajánlom a Csemadok emlékhelyeket feldolgozó oldalát, ahol részletesen leírják az ún. Zichy-Ferraris – kastély históriáját,
melynek utolsó tulajdonosa nagylónyai és vásárosnaményi herceg, szül. Gróf Lónyay Elemér Ödön, osztrák-magyar diplomata és Stefánia belga királyi hercegnő, Rudolf trónörökös özvegyének második férje volt.
Az első világháború alatt a kastélyt a sebesült katonák ápolására rendezték be, ám a második világháború után a hercegi párnak menekülnie kellett a szovjetek elől. A Pannonhalmi Bencés Főapátság nyújtott számukra menedéket. Stefánia hercegné itt hunyt el 1945 augusztusában, férje, egy évvel később, Budapesten. Mindkettőjüket Pannonhalmán temették el. Közös gyermekeik nem lévén, birtokaikat és műkincseiket az apátságra hagyományozták.
Ami a Csemadok oldaláról idekívánkozik: „Oroszvár 1947 óta tartozik Szlovákiához. A kastélyt a Beneš-dekrétum megfogalmazása szerint, mint a „magyar nemzetiségű belga hercegnő” tulajdonát államosította a szlovák állam és tartja magát azóta is jogos tulajdonosnak, dacára a jogtiszta végrendelet egyértelmű rendelkezésének. Pannonhalma 2002 óta pereskedik kitartóan a reménytelenül ellenséges szlovák állammal Oroszvár tulajdonáért. 2012-ben 33 millió euróra taksálták a felújítás költségeit, amely már biztos kevésnek bizonyulna, hiszen a ház folyamatosan romlik”.
Forrás: Natália Milanová, csemadok.sk, wikipedia
